A tanulóidő

 

A hideg olyan volt, amilyen csak háborúban lehet. Mosté őrmester hajnalban egy félmeztelen, kitekeredett testű, a latrinalyukak közt keresztben heverő katonára bukkant. A hóból felszálló fagy örökre elintézte a szerencsétlent. Combja úgy koppant az ujjak alatt, akár egy deszkadarab. A halottat négy ember cipelte el. Az, aki a fejénél fogta, letörte a fülét.

A 27-es pireneusi vadászok két hónapja vették be magukat Vanesse faluba, a sík répaföldek csücskén. Ezen a napon kellett továbbvonulniuk ismeretlen helyre. Pierre Saint-Menoux, a rangidős káplár, akit immár hetedik költözködésének gondja gyötört, alig aludt valamit az istálló szalmájába burkolózva. Ő volt a felelős a gépfegyveres század tizenhét szekerészéért, lovaikért meg a kocsikért. Civilben matematikát tanított a Philippe-Auguste gimnáziumban.

Nagy nyugtalanságát a tábori konyhák okozták. Ezek a péphabarók mindig elkésnek. Szétlökte a szalmát, s a főzőkocsik felé indult. Vacogott. Igyekezett nagy, sovány testét kisebbre húzni, hogy csekélyebb felületet hagyjon a hidegnek. Kezét köpenyének zsebébe mélyesztve, arcáig húzott sapkában, görnyedt háttal és merev lábbal szaladt végig a tanyaudvaron, mint egy gém.

-       Na, kérem, lesz valami abból a készülődésből? Semmi kedvem hallgatni miattatok, de nem ám!

Crédent, a rongyszedő, úgy is, mint napos káplár, a vállára csapott.

   Rá se ránts, öregem! Eljön majd az is. Egyszer a béke is eljön. Mindennek van vége, még a kutyának is egy helyütt…

Röhögött, kivillantotta zöldes fogait.

-     Nem akarsz harapni valamit?

A főzőkocsi tűzhelyéről villahegyre kapott egy marhaszeletet, amelyet az után egyenest a lángon sütött meg, hogy tüstént belé is harapjon, mihelyt megfeketedett.

Fahasábra helyezett gőzölgő bögréjéből kávé és bor összevegyülő szaga kanyargott elő.

Saint-Menoux-t hányinger fogta el.

-     Képtelen vagyok fölfogni, hogyan bírod meginni ezt a löttyöt. Olyan, mint a részeg okádéka.

Néhány holló húzott el fölöttük, szinte súrolva a felhőmennyezetet. Fekete fürtökben telepedtek a lapály közepén meredező szilfára. Az egész vidéken ezt az egyetlen fát hagyta meg az előző háború. Porhó kezdett szitálni, szorosra fonta a látóhatárt a tanya körül, elfojtotta a falu felől ideszálló lármát, az állataikat szidó ideges emberek ordítozását meg a legénységet fenyegető altisztekét.

A szakácsok a kocsiszínben megrakták kétkerekű, ingó-nyikorgó ponyvás szekerüket, az egyetlen kocsit, amely a rendelkezésükre állt.

-     Ez már bizonyosan végigcsinálta tizennégyet, ha ugyan már a hetvenes háborút nem! - vihogott Crédent.

Saint-Menoux segített embereinek fölrakni a kávés, cukros, rizses, burgonyás, borsós, babos, lencsés zsákokat, zsírosbödönöket, a fagyott borral teli meg a másik, a rumos hordót. A két fél ökröt, a konzerves és kétszersültes ládákat, a százhúsz komiszkenyeret, két köteg szénát, rőzsenyalábokat, nem feledkezve meg a mustárt tartalmazó füles csöbörről, a sókészletről, a hagymáról, a mázsányi sárgarépáról, a sűrített tejről, a csokoládéról, az összetákolt, akkumulátoros rádióról, sem pedig a többi cókmókról, amelyet ő maga szedegetett össze szakácsaival a különféle szálláshelyeken.

Saint-Menoux a kocsi körül sürgölődött.

Hússzor is nyitotta a száját, hogy mond valamit, hanem aztán, illetéktelensége tudatában, csak hallgatott. Késő délutánra a rakomány készen állt. A kis targoncán akkora teher halmozódott föl, amekkora egy vasúti kocsin is kifogott volna. A ponyva kifeszítésének pillanatában - vacogva, köhögve, füle mellett csikk - megérkezett a géhás őrmester. Az iroda kis teherautója bedöglött. A fagy szétvetette a hűtőjét. Rakományát át kell pakolni a konyhakocsira: tizenkét - iratokat, hivatalos űrlapokat, katonakönyveket, tintatartókat és bőr vánkosokat tartalmazó - ládát, továbbá a százados málháit és a főhadnagyok poggyászát, az összecsukható ágyat, valamint a géhás őrmester bőröndjeit.

Saint-Menoux kétségbeesésében égnek emelte a karját, majd a bélelt kesztyűn keresztül harapdálni kezdte sovány ujjai bögyét. A hó egyre vastagabb pelyhekben hullott. A tanyaház teteje az ég szürkeségébe veszett. A szakácsok átkozódtak, Crédent leteremtette a géhást, aki erre belefúrta magát a hó függönybe, s eltűnt. Egy csapat meghozta a ládákat. Csodák csodája, sikerült is őket az élelmiszer halmán elhelyezni, rögzíteni és megkötözni. Végül ponyva került az irdatlan púpra.

-     Most már csak be kell fognom - mondta Polinet, a szekerész.

A hó megenyhítette az alkonyatot, anyagot kölcsönözve a mozdulatlan levegőnek. Minden keréknél egy-egy ember - elöl is, hátul is kettő - segítette Pillangót a nekirugaszkodásban. Pillangó öreg, foghíjas, jóformán félszemű fakó volt. Amióta a nagy hideg beállt, Polinet sosem vezette ki az istállóból anélkül, hogy előbb be ne kötötte volna beteg szemét egy, a kék gyapjú derékmelegítőjéből kihasított ronggyal. Nagy barátság fűzte a parasztembert az asztmás jószághoz. A háború egyazon dolog mellől rántotta el és egyazon érthetetlen nyomorúságba taszította őket. Úgy érezték, hogy szerencsétlen fivérek ők. Az ember haladt elöl öles léptekkel. A ló fújtatott, köhögött, húzott. Egy hegyet is elhúzott volna, hogy mesterét követhesse.

A szerelvény a falu végén csatlakozott a zászlóalj valamennyi kocsijának konvojához. Együttesen kellett elérniük a tizennégy kilométerre levő Tremplin-le-Haut-i vasútállomást, hogy ott vonatra szálljanak. Némelyik kocsi már egy órája várakozott. Ezeket a hó jócskán kigömbölyítette.

-     A tábori konyha, teremtő isten, a tábori konyha! - kiáltott Saint-Menoux. - Mire vár az a Pilastre? Megint utolsónak jön majd…

-     Már itt is van - mondta' nyugodtan Crédent.

Pilastre a két lóval érkezett. Kötőféken vezette őket; tartott tőlük. Vasesztergályos volt. A főnöke megígérte neki, hogy visszavezényelted az üzembe. Mit sem értett az állatokhoz a jámbor. Nem szerette őket; nem is itt volt a helye. Dúlt-fúlt hát, az állatok nem voltak hajlandók megismerni. Egyikük vörös, másikuk fekete lévén, egymást éppen annyira utálták, mint amennyire őtőle féltek. Ezeket befogni nem volt éppen gyerekjáték. Pilastre ököllel az orrlikukba vágott. A lovak hátráltak, fölágaskodtak, igyekeztek megharapni egymást.

A gördülőkonyha afféle páncélzat volt, háromezer szögecsfejjel telitűzdelt vas- és acélépítmény, amely combnyi vastag küllőjű négy vasalt keréken gurult. Az udvar közepén Pilastre és két lova a harag-balettot járta. Mögöttük a négy szakács sisakosan, karabélyát zsírtól fekete köpenyének vállára vetve, a tüzet élesztgette, fahasábot fahasáb után hajítva a morajló tűztérbe, mely fölött két roppant kondérban főtt a leves meg a bevagonírozáshoz járó kávé.

Pilastre fölhúzódzkodott a bakra, bebugyolálta magát három pokrócba, megragadta fütykösét, s nyomban használni is kezdte. A lovak tompora meglódult, a hó csak úgy röpdösött, a láncok megcsörrentek, a kocsirúd nyögött. A gördülőkonyha nem moccant. Mindegyik állat a maga oldalára húzott, erőfeszítésével semmivé téve a másikét.

Crédent kivette szájából a pipát, és sercintett.

-       Micsoda vadember! - fakadt ki. - Ilyen állatokkal…

A szekerész fölegyenesedett, s megkettőzte csapásai. Orcája, szeme beesett a gyűlölettől. A nyolc pata véletlenül éppen egyszerre állt a hóban. A tábori konyha hirtelen elindult. Pilastre az ülésre zöttyent. A két nagy erejű ló ügetésben szelte át az udvart. A tábori konyha egy expresszvonat zakatolásával ugrotta át a fagyott trágyadombot, kidöntötte a kapurácsot, s az árok peremén megpöndörülve porrá zúzta a nullás kilométerkövet. A tűzhelyről itt is, ott is a hóba pottyant égő fahasábok sisteregtek. Leves- és kávéviharok vetették le a födőket, s egyesítették a kétféle áradatot. A szakácsok merőkanállal, piszkavasukat rázva rohantak és kiáltoztak a katasztrófa nyomában. Crédent mögöttük loholt, szitkozva őket és mulatva rajtuk. Saint-Menoux Crédent sarkában futott. Füstölgő széndarabok jelölte ösvényen hatolt az éjszakába. Háta mögött összecsapódott a hó függönye.

Így kezdődött utazása, mely később oly messzire juttatta.

 

Tremplin-le-Haut vasútállomásán a pireneusi vadászok leves és kávé nélkül szálltak vonatra.

Tíz órára várták a szekerek meg a tábori konyha konvoját. Ez még nem érkezett meg, amikor - éjfél volt - az első vonat elindult.

A járművek vasalt kerekei legázolták a havat, elérték a jégréteget, s lassan az árokba csúsztak. Egy-egy elakadt teherautó miatt az egész karaván megállt. A konvojt vezető őrmester odaszaladt, meglóbálta gyertyás jelzőlámpáját, amely körül fehér lepkék táncoltak. Húsz ember feszült a kerekeknek. A kocsisor ismét elindult. Száz méterrel odébb egy másik jármű szenvedett hajótörést.

Kilencórányi menet, megállások, toporgás után a konvoj beért Tremplin-le-Haui-ba. A városka aludt, behajtott spaletták mögött őrizve házainak melegét. A trén hangtalanul vonult a hóborította úttesten. Az állomás a helység túlsó végén volt, egy meredek tetején. Az első kocsi, mely rátért a kapaszkodóra, öt métert haladt, majd visszagurult.

A konvoj parancsnoka kifogatott négy pár lovat. A nyolc állat elvontatta az első teherautót az állomásig, aztán visszaereszkedett a következőért. Ez az ütem azt sejtette, hogy a hajnal még ott leli az utolsó járművet.

Az elcsigázott emberek a hágcsókra ültek, a kocsirúdnak dőltek, elaludtak, ki a földre kuporodva, ki állva. A lovak lecsüggesztették a fejüket. A csökönyös hó lassacskán szemfedőjébe burkolta a karavánt.

Saint-Menoux a fáradtságtól és a magánytól roskatagon folytatta útját a szürke éjszakában, végigbaktatott a menetoszlop mellett, elhagyta a kővé dermedt lovakat meg a kocsik szellemalakjait, amelyekbe ködös emberkörvonalak kapaszkodtak.

A lélegzet odafagyasztotta báslikját a sapkájához, amely olyan mélyen ült a fején, mint valami hálósipka. Ajka e sisak alatt kirepedezett a hidegtől. Bakancsának szögei megdermesztették a talpát. A hideg fölhatolt a lábikráján, éles pengéket csúsztatott a lapockái közé, véknyába mart, összemorzsolta kesztyűs, zsebre dugott ujjait.

Az éjszaka terhétől görnyedten ment Saint-Menoux, elhagyta az első kocsit, nekivágott a kaptatónak, belefúrta magát a hócsillámok végtelenjébe. Ameddig csak a szem vagy a képzelet elláthatott, szinte a világ túlsó végéig ez hallatszott: a hópelyhek puha, mérhetetlen omlása.

A lába beleütközött valamibe; kis híján elvágódott. Egy három fokból álló, valamiféle kapuig emelkedő lépcsőt látott. Felsóhajtott. A kapubolt fekete ürege kívánatos oltalomnak tetszett, olyan menedéknek, ahol semmi meg nem zavarhatja. Fölment a három lépcsőfokon, az utolsóra leült, rágubbaszkodott tulajdon hasa melegére, aztán nem mozdult.

Egy káprázatos autót látott a lejtő alja felől közeledni. A kocsi fényszórói fehérbe borították az éjszakát; pászmájukban miriádnyi hópehely táncolt. A talaj olyan volt, mint egy kifeszített lepedő. Az autó, ahogy a dombtetőhöz közeledett, lelassított, majd megállt. Képtelen volt továbbjutni. A motor berregett. Kocsiajtó csapódott. Egy csupa rangjelzés tiszt lépett a fénysugárba. A hó aranyszínű lett. A tiszt eltátotta a száját, parancsokat kiáltott sofőrjének. Szavait a hó beitta. Saint-Menoux semmit sem hallott. Nem volt kedve bármit is hallani. Jól volt. Sem a lábát, sem a hátát nem érezte többé. Az autó lassacskán hátrálni kezdett, s visszaereszkedett a lejtőn. A tiszt vadul hadonászott arany karjával, táncolt, majd a mind gyorsabban eliramló fény felé futott. Egészen apró lett, végül elenyészett a hideg határán.

Saint-Menoux belesüppedt a pihenésbe. Hogy bőre nem szenvedett többé, maga is könnyű lett, érzéketlen, mint tollas párna egy pihével tömött lágy világegyetem közepén. Hirtelen elvesztette egyensúlyát. Mögötte a kapu kitárult. A meleg, mint valami folyosó, szökkent elő, beburkolta, s beleveszett az utcába. Négyszög alakú nap rajzolódott a hóra.

Saint-Menoux nagy erőfeszítéssel fölállt és megfordult. Egy igen fiatalka, tündérszép barna lány állott előtte, lámpát emelve maga elé. A fény végigömlött haján és vállán, s ott ragyogott nagy fekete szemében. A lány intett, hogy lépjen be. Belépett hát, s rácsukta a kaput az éjszakára.

 

Immár hetek óta a szabadban töltötte napjait, az istállóban éjszakáit. Elfelejtette, hogyan viselkednek az emberek a házban. Lába nyomán tócsák keletkeztek az előszobapadló kőkockáin. Bakancsának szögei csikorogtak. Súlyosnak érezte magát, akár egy medve. A leány ránézett; arcának egyszerű vonásain béke ömlött el. Kedvesen, csukott ajakkal mosolygott a férfi zavara láttán.

Emez, a lányt követve, egy szobába jutott, ahol a falakat, a parkettát, a bútorokat rózsaszín csipkeernyőjű lámpa vonta szelíd fényébe. Egy világos vadcseresznyefából készült kerek antik asztal alig érintette kecses lába fejével a padlót. Közte és a cserépkályha között szürke öltönyös férfi kísérte figyelemmel tolószékéből Saint-Menoux belépését.

-        Jó napot, uram - köszönt ez utóbbi a hósapka alól.

A férfi, aki bólintva szemügyre vette, hihetetlenül kövér volt. Pocakja kiszorította karját a fotelből, s jobbra-balra kényszerítette széttárt combjait. Tar koponyáját legyező alakú aranyos szakáll keretezte, elfödte orcáit, száját, arcának egész alsó felét, s a lámpa fényében a mélytüzű fájú asztalnak, a cserépkályhadíszeknek, valamint gazdájuk rózsástiszta pilisének ragyogásával vetekedő széles hullámokban lepte el a mellét. Az áll körül egy kurta fehér fürt félholdja rajzolódott ki, belesimulva az aranyszínű bozontba. A szürke nadrág száraiból, amelyek a hájas térdek és combok jóvoltából elveszítették eredeti formájukat, két fakorona gömbölyűségű boka kandikált ki. E bokák nem végződtek lábfejben. A zöld kötött gyapjúba bugyolált két csonk egy bőrvánkoson nyugodott. A férfi fél kezével szakállába nyúlt, előhalászott belőle egy szemüveget, ezt orrának a szőráradatból éppen csak, hogy kibukkanó szirtfokára helyezte, s kényelmesen hátradőlt karosszékében.

Saint-Menoux köhögött. Katonaköpenye minden irányban csöpögött és gőzölgött.

Egy hullám kettéhasította a szőke szakállt, s szép fehér fogakat tárt elő. A férfi mosolygott. A szemüvegtől nagyobbnak látszó szeme élénk intelligenciát és némiképp gunyoros jóakaratot fejezett ki.

-      Vártam önt, Saint-Menoux úr - mondta. - Három hónapja tudom, hogy eljön ezen az éjszakán, és a küszöböm elé ül. Ennek igen örültem. Egyéb dolgokat is tudok. Például hogy az ön konvojának bevagonírozása nem kezdődik meg öt óra harmincnyolc előtt. Van tehát ideje, hogy letegye a szerelését, egyék valamit s meghallgasson. Mire befejeztem mondandómat, még mindig lesz ideje mindenre.

A rangidős káplár, úgy is, mint okleveles számtantanár, csupán azt a kijelentést fogta föl e meghökkentő szavakból, hogy elegendő ideje van szerelését levetni és leülni. Ennél többet nem is kívánt.

Megszabadult hát kényelmetlen ruházatától, lecsatolt szíjazatot, hevedert, karabélyt, 16 kigombolkozott, letett puskát, kulacsot, kenyérzsákot, gázálarcot, ásót, szuronyt, derékszíjat, köpenyt, kesztyűt, sisakot, báslikot, sipkát. Ezzel leadta térfogata egyharmadát. Olyan cingár lett, hogy amúgy is magas alakja még hosszabbnak tetszett. Zubbonyába még háromakkora mellkas belefért volna, mint az övé, de a zubbonyujjak sehogy sem bírtak közel férkőzni a csuklóihoz.

Kissé hajlottan állt, tán a szokásos félelem folytán, hogy az ajtókeretbe vagy a mennyezetbe veri a fejét. Kék szeme igencsak fakó volt, arca fehér, orra és ajka keskeny. Vékony ujjú hosszú kezét belefúrta hirtelenszőke hajába, melynek tincseit a sapka simára tapasztotta.

Felszerelésének darabjait a lány a kályha mellett, egy karosszék háttámláján helyezte el. Rózsaszínű szaténpapucsában hangtalanul járt-kelt. A tárgyakat célravezető mozdulatokkal ragadta meg, sem lassan, sem pedig ideges sietséggel. Saint-Menoux, aki gyerekkora óta elszokott az asszonyi gondoskodástól, le nem vette róla a szemét, csodálta csöndes báját, s érezte, ahogy önnön zavara oszladozik. A lány hellyel kínálta, s egy bögre kávét tett elébe. Saint-Menoux leült és ivott. A lány is leült, tőle éppen eléggé távol ahhoz, hogy kellemetlenkedés nélkül nézhesse a jövevényt. Fehér ruhában volt. Tizenöt éves lehetett.

Még alkalmasint növésben van - gondolta Saint-Menoux. A lány nyugodtan állta a tekintetét. Gyermek volt, a szégyenkezést még nem ismerte.

A nyomorék egy fehér sörtéjű, teknőcnyelű kefét vett föl az asztalról, s beidegzett mozdulatokkal kezdte kefélgetni aranyos szakállát.

-       Nos - szólalt meg -, talán eleget nézegettük egymást! Most, hogy látott bennünket, engedje meg, hogy bemutatkozzunk. Annette a lányom. Az én nevem Noel Essaillon…

-      Noel Essaillon! - kiáltott föl Saint-Menoux döbbenten. - De hát… hisz akkor ön… ön válaszolt nekem 1939 februárjában, a Matematikai Közlönyben?

A férfi „igen, igen!"-t bólogatott, s mosolygott, szemlátomást örvendezve a káplár megdöbbenésén.

-       Micsoda élvezetes válasz! - folytatta emez, akiben az ámuldozás az örömnek adta át a helyét. - Ó, ön az az ember, akivel a leginkább szerettem volna találkozni!

Fölállt. Megfeledkezett szenvedéseiről, félénkségéről, a háborúról, de még ittlétének különös voltáról is. Megint az elvont ember lett, a szenvedélyes matematikus, akinek teóriái - egy éve ennek - megbotránkoztatták a tudósok világát. Senki sem értette meg, kivéve Noel Essaillont, akinek megjegyzései új utakat nyitottak meg elmélkedő szelleme előtt.

Megindultan rázta meg a házigazda kezét. A nyomorék éppolyan boldognak látszott, mint ő.

-      A háború félbeszakította az ön munkálatait - folytatta a kövér férfi. - Nekem sikerült folytatnom a magaméit, s szenzációs eredményekre jutottam. De hát ön bizonyára megéhezett, szegény barátom, a hosszú menetelésben. Annette, mire vársz?

A lány néhány percre elvonult, majd egy forró rántottával, egy hideg fél csirkével, különféle sajtokkal, egy szelet tortával és egy palack elzászi borral tért vissza.

-     Egyék! - biztatta vendégét jó szívvel Essaillon. - Egyék, s figyeljen rám. Amit el szeretnék mondani, vajmi kevéssé szokványos.

Saint-Menoux nem kérette magát.

-    Ön matematikus. Én fizikus és kémikus vagyok. A kutatások, amelyeket végeztem, semmire sem vezettek volna, ha az ön Matematikai Közlönybeli cikkei nem jönnek segítségemre. Az ön jóvoltából sikerült megbirkóznom némely leküzdhetetlennek tetsző akadállyal. És íme, mire jutottam: létrehoztam egy szubsztanciát, amely lehetővé teszi, hogy kedvemre rendelkezzem az idővel.

Saint-Menoux letette villáját, de a testes férfi nem engedte közbeszólni. Rendkívül ajzottan folytatta beszámolóját. Olykor-olykor megragadta szakállát, mint valami kévét, kettéhúzta, s morzsolgatni kezdte. Máskor megállt a beszédben, hogy lélegzetet vegyen; ilyenkor - a tűz duruzsolásán kívül - csak zihálása hallatszott a szobában. Lánya egy kissé mögötte ült, a félhomályban. Tartása egyenes volt, tenyerét térdére fektette, s komoly képet vágott, akár egy elbeszélést hallgató gyermek. Felváltva legeltette pillantását a két férfin, de különösen a mese új szereplőjén, a sovány, langaléta, kenderhajú katonán. Időnként nesztelenül fölkelt, hogy megtörülje édesapja homlokát, vagy kicserélje a tányért a látogató előtt. S ebből semmi sem volt a számára robot, sem megszokás. Fölébredni egy új nap reggelén, bemenni a városba, fehér kenyérrel meg főzelékekkel megrakodva térni haza. Járni-kelni, látni az arra sétáló szomszédasszonyt, hallgatni a rőzseárus rikoltozását, dolgozni a laboratóriumban: ez volt az élete, a történelem, amelyet az élet a számára szerkesztett, s amely a meleg fénynek e díszletében éppoly kevéssé volt szürke vagy banális, mint a napon vagy a hóban, a hegyes tetők, a pőre fák vagy a madárdaltól zengő gallyak világában.

Saint-Menoux, aki mindenestül házigazdája előadásának hatása alá került, nem figyelt föl a rajta pihenő tekintetre, de azért érezte a fiatal lány jelenlétét a szobában, mint ahogy egy-egy becses tárgyét érezzük, valamely árnyékos fülkében álló értékes óarany szobrocskáét vagy egy-egy faliszőnyegét, amelyen szőttes - farandoljukat ropják a sík figurák.

- Honnan jövünk? - folytatta a nyomorék. - Hol voltunk, mielőtt tudatunk erre a világra nyílt? A vallások egy elveszített paradicsomról szólnak. Ez után sóvárog mindenki, bármely fajtához tartozzék is. Én ezt az elveszített paradicsomot a totális mindenségnek nevezem. Ez az a mindenség, amelyet sem az idő, sem a tér nem határol. Nem három- vagy négydimenziójú: valamennyi kiterjedés az övé. A fény, amely bevilágítja, nem hét vagy húsz, vagy száz színből áll, hanem valamennyi színből. Benne honol mindaz, ami van, volt vagy lesz, s az is, amire sosem kerül sor. Semmi sem kialakult benne, hiszen keretei közt minden alakzat lehetséges. Elfér az atomban, s a mi végtelenségünk kevés, hogy megtöltse. Annak a léleknek, aki e mindenség részese, sem a jövendő, sem a múlt, sem a közel, sem a távol nem létezik. Az ő számára jelenlét minden…

Saint-Menoux megfeledkezett az evésről. Mintha álmodná Annette fehér kezét, amint tölt neki, s tányérjára rakja a csirkecombot.

-     Most képzelje el ezt a bukásra ítélt lelket - folytatta a nyomorék (vajon a tökély elleni miféle vétke tehette azzá?). - Bekerül abba, amit mi életnek nevezünk, s ami az ő számára afféle folyosó, függőleges alagút, amelynek anyagi falai még az emlékét is elfödik előle csodálatos lakhelyének. Visszaemelkedni, jobbra-balra térülni egyaránt képtelen. Kérlelhetetlenül vonzza magához a halál, az alagút alja, túlsó vége, mely isten tudja, hová, miféle irtózatos pokolba vagy vissza- lelt paradicsomba torkollik. Ez a lélek, ez ön meg én vagyunk földi életünk során, mi, akik mint Isten kezéből kihullott kavicsok, szabadesésben hasítjuk az időt.

Megemelte szakállát, s visszaejtette, hogy kézzelfoghatóvá tegye a képet. A szakáll lassan visszanyerte kalásztenger jellegét.

Saint-Menoux felhörpintette a világos bor utolsó csöppjeit.

-     Ha sikerül megváltoztatnom e lélek, e kavics sűrűségét - fűzte tovább a szót Essaillon -, akkor lehetőségem nyílik arra, hogy vagy meggyorsítsam, vagy megállítsam zuhanását. Még akár ki is vonhatom a gravitáció alól, amely a jövő felé vonzza, hogy visszairányítsam a múlt felé! Húsz éve dolgozom abban a reményben, hogy egyszer sikerül ez a beavatkozás; és végül sikerült!

Kiragadta lánya kezéből a zsebkendőt, felitatta fejéről és nyakáról a verítéket, majd már csillapultabb hangon tette hozzá:

-     Megengedem, hogy ez az ön szemében lehetetlenségnek tetszik. Jobb is hát, ha mielőtt többet mondanék a dologról, igazolom önnek állításaimat.

Félrehúzva a mellét borító arany függönyt, egy gyapjúmellényt fedett föl; ennek zsebei duzzadtak voltak, akárha emlők lennének. A kövér ember ujjai matatni kezdtek a bennük levő tárgyak közt, majd amikor ismét előbukkantak, egy szelence lapult köztük; ezt Essaillon odanyújtotta Saint-Menoux-nak, aki felkattintva a doboz födelét, egy vattaágyon nyugvó, különféle színű gömböcskékből álló készletet pillantott meg.

-     Ha ön e pilulák valamelyikét beszedi - közölte Essaillon -, azon nyomban megfiatalodik, a pilula színétől függően egy órával, egy nappal, egy héttel, egy holdhónappal, egy esztendővel.

Zsebéből másik dobozt vett elő. Ebben másfajta, hosszúkás alakú pilulák helyezkedtek el.

-     Ezek a kúpocskák az ellenkező hatást váltják ki: meggyorsítják a jövendő felé való haladást.

A szelencékből két lila pilulát és két ugyanilyen színű kúpot választott ki, s Saint-Menoux elé tette őket.

-     Tegyen próbát.

-     Én? - hökkent meg a káplár.

-     Igen. Ez az egyetlen mód, amellyel meggyőzhetem önt. íme, a szükséges anyag, hogy kétórányit hátraszökkenjen az időben, s hogy tüstént vissza is térhessen, mihelyt kívánja. Rászánja magát?

Saint-Menoux elnézte a rokkant gömbölyded ujjait, amelyek az asztal világos lapján feléje tolták az ametiszt bogyókat. Érezte, hogy zavarában elpirul, mintha csak azt indítványozta volna neki valaki, hogy illetlen játékokban vegyen részt. Ez az ember minden bizonnyal bolond.

Tekintetét a lámpára emelte, végigsétáltatta mindenen, amit fényébe vont, a tisztes bútorokon, a kifulladt kövér férfin és hallgatag lányán, akinek fekete szeme komoly kifejezéssel meredt őrá. E nyugodt szempár a nyárspolgári lámpa képét verte vissza. Mindaz, amit a fiatalember az imént hallott, tökéletesen elütött e rejtélymentes külsőségektől. Matematikusszelleme könnyedén követte házigazdája elmefuttatását. Józan esze azonban ellene szegült annak, hogy az elmefuttatás következtetéseit elfogadja. Talán méreg van ezekben a pilulákban. Vagy pedig egyszerűen csak a sarki fűszeresnél vásárolt bonbonokról van szó…

Mindazonáltal micsoda különös szavakkal fogadták őt ebben a házban! Nem tudta, mit higgyen. Habozása jókedvre hangolta házigazdáját, aki el is nevette magát. Hasa szinte rengett, megrázkódtatta szürke zakóját.

Saint-Menoux hirtelen elhatározta magát, s rátette sovány kezét a négy pilulára. A kíváncsiság erősebb volt benne a nevetségessé válástól vagy a rossztól való félelemnél.

-       Igen derék! - nyugtázta Essaillon.

Annette egy kis borítékot hozott. A fiatalember ebbe belécsúsztatta a két kúpocskát, zsebre vágta, megragadta a gömbölyű pilulákat, s lenyelte őket.

 

A hátában érezte, amint valamely iszonyatos erő hirtelen elragadja. Teste felszökkent a székről, a fény eltűnt, egy ajtó becsapódott, jeges szél, szitkokat, kiáltásokat és ezernyi pata zaját hordozó vonító szél süvöltött a fülébe. A hó szinte reszelte az arcát. Lába fején és kezének ujjain pokoli hideget érzett. Tudta, hogy köhögni fog. Köhögött. Tábori konyhája magasából Pilastre azt kérdezte tőle:

-     Káplár, gondolja, hogy megérkezünk az éjjel?

-     Megérkezünk, amikor bírunk, szegény öregem!

Még ki sem ejtette e szavakat, s máris rájuk ismert. Ugyanezt a mondatot már válaszolta egyszer. Várta, hogyan reagál a szekerész. A „Hát akkor a rosseb belé!" - pontosan a megfelelő másodpercben hangzott el.

A konvoj haladt az éjszakában. Még egy kilométer választotta el Tremplin-le-Hauttól. Saint-Menoux tudta, hogy több mint egy órára lesz szükség ennek az ezer méternek a megtételéhez, s hogy négy ízben kell majd megállniuk, mielőtt beérkeznének az alvó városkába. Egy szekerész pipára gyújtott. A hópelyhek keresztezte gyufalángnál egy lila orrot meg egy jégcsappárban végződő bajuszt pillantott meg a rangidős káplár. Ugyanezt az arcot már látta, ugyanennél a lángnál. Csakhogy emlékezete ezúttal egy másik ábrázatot társított az auvergne-iéhez: egy rózsaszín lámpa megvilágította kislányarcot. Hát valóban újra elkezdte élete két elpergett óráját. Pillanatról pillanatra, lépésről lépésre ismét végigcsinálja mindazokat az eseményeket, amelyeknek emlékét őrzi. Csodálatos izgalom fogta el, s űzte tova bőréről a hideget. Olybá tetszett neki, hogy fényárban halad előre. Az éjszaka, a hideg, a fájdalom, a mocsok meg az ostoba tudatlanság, amellyel az ember a jövő felé közeledik: mindez a többiek, a csorda osztályrésze, ő könnyűnek és hatalmasnak érezte magát, félistenfélének, aki éppen annyira különbözik szekerészeitől, mint azok öszvéreiktől.

Hirtelen egy gondolat hasított belé.

„És ha most megváltoztatnám utamat? Ha továbbhaladnék anélkül, hogy lehorgonyoznék a varázsló házának három lépcsőfokánál? Utóvégre más irányba is mehetek, ha tetszik. Elkerülhetem azokat az eseményeket, amelyeknek bekövetkeztét előre látom, módosíthatom sorsomat, megmaradhatok egy katonának a sok közül, olyannak, aki az időt a gyötrelmek halmozódásával méri. Választhatom a bevagonírozást a Noel Essaillonnal való találkozás helyett."

Mondogatta magában: „Szabad vagyok, tehetem…” Valójában nem tehetett többé semmit. A kíváncsiság már egyszer s mindenkorra bilincsbe verte. A világ minden kincséért sem mondott volna le a kísérlet folytatásáról.

Mohón kívánta, hogy a dologról többet is megtudjon, hogy kikerüljön a hóból, a hidegből, a toporgásból. Előkereste a gyorsító pilulákat, s a szállingózó hópelyhektől hunyorogva ajka közé csúsztatta és megrázta a borítékot.

A pilulák a nyelvére siklottak. Nyálával nyelte le őket, egyszerre, a várható sokk miatt megfeszítve izmait. Érezte, amint a pilulák végigszaladnak a nyelőcsövén. Melegen, világítva jutottak el a gyomrába. Fényük kiszűrődött a testén, s eláradt a szobában, amely körülvette. Noel Essaillon hamiskásan nézett rá. Válla mögött Saint-Menoux megpillantotta a házikisasszony mosolygós arcát; a lány szeméből nagy gyöngédséget vélt kiolvasni. Elégedetten fölsóhajtott, s maga is elmosolyodott.

-     Hát újra itt volnék - mondta. - Nem kellett soká várakozniuk?

-     Hisz csak az imént ment el! - válaszolt a nyomorék. - Szorongó képpel távozott, s lám, mosollyal tér meg. Jóformán arra sem jutott időnk, hogy észleljük: üres a széke. Nem kérdezem, vajon meggyőződött-e…

Saint-Menoux fölkelt, hogy kezet szorítson Essaillonnal. Szerette volna megcsókolni, de úgy vélte, ez nevetséges lenne. Sehogy sem sikerült kifejeznie meghatottságát. Zubbonya szárnyával fölborított egy csészét. Bocsánatot kért. Annette nevetett.

-     Nyugodjék meg, kedves barátom - mondta Essaillon. - Zavara jobban megindít, mint ha bókolna. Szerfölött boldog vagyok, hogy ilyen lelkesnek látom. S hogyisne volna az egy ilyen kísérlet után? Megérti-e már fölfedezésem horderejét? Betöltve a negyvenet, elhatározhatja, hogy elölről kezdi az életét. Visszatér a kamaszkorba. Teljesen új testtel veti magát egy új létbe. Elkerüli mindazt a bajt, ami előszörre sújtotta, s megragadja mindazt az örömet, ami akkor elkerülte. Százszor, ezerszer kezdi újra. Elsajátítja a világ minden tudományát, minden nyelvét, szeretheti a világ minden asszonyát, tegezheti valamennyi kortársát. Elmondhatja, hogy mindent látott, mindent hallott, mindent ismer. Istenné válik…

Essaillont ismét elragadta a hév. Szinte azt várta az ember, hogy fölpattan, s mint egy atléta, kiszökken ormótlan testéből.

-     Talán majd egy napon - folytatta -, amikor elege lesz e földi öröklétből, majd megkívánja a halált, az egyetlen dolgot, amelybe még nem kóstolt bele…

-     Ha hihetek a szememnek - érdeklődött némileg habozva Saint-Menoux -, ön, ugye, még nem „kezdte újra" soha?

Tekintete a kövér férfi arcáról pocakjára, majd bokacsonkjaira siklott.

A nyomorék élénksége lelohadt. Essaillon összegunnyadt karosszékében, néhány másodpercig hallgatott, s halkan válaszolt:

-     Nem, nem… nem voltam rá képes. Csak kurta kiruccanásokat tettem a múltba. Mindig újra visszatérek oda, valahányszor erre kutatásaim miatt szükségem van. De semmit sem változtattam sorsomon. Nem volt hozzá bátorságom… Bizonyára úgy véli, nem volt éppen bátorságra szükség ahhoz, hogy elhagyjam ezt az idomtalan porhüvelyt; hogy ellenkezőleg: örömmel kellett volna szabadulnom tőle. Csakhogy ehhez, a szívemet is ki kellett volna cserélni… Képtelen voltam rászánni magamat arra, hogy megfosszam magam a gyermekemtől. Nem akartam elkerülni a balesetet, amely nyomorékká tett. Voltaképpen ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem Annette édesanyjával. Ő volt az ápolónőm. Feleségül vettem. Meghalt, miközben életet adott ennek a kincsnek…

Kitárta karját. Zakójának ujja, melyet a könyökhajlat ráncai visszafogtak, látni engedte gömbölyded, fehér, csecsemőcombra emlékeztető csuklóját. Leánya melléje térdelt, s apja lábára hajtotta fejét. Essaillon hosszasan simogatta a barna fürtöket, amelyek elvegyültek szakállának arany áradatával.

-   Íme, a szálak, amelyek a jelenhez kötnek - mondta. - Nem viseltem el egy olyan másik élet gondolatát, amelyben gyermekem többé nem volna mellettem. Saint-Menoux bólintott.

-      Megértem önt.

Essaillon megint a tudós határozott hangján szólalt meg:

-      Az előbb elragadtak az álmaim. Valójában nem hiszem, hogy egy piluláim birtokában levő ember, ha mégoly önző és konok volna is, szabadon használhatná föl céljaira őket. Mindig belebotlik majd valamilyen szeretetbe vagy gyűlöletbe, mely lefogja a kezét. Egyébként nem a halhatatlanság és a mindenhatóság titkát keresem én. Nem a magam, hanem a közjaváért dolgozom… a jövőt is fürkészgettem - folytatta -, de csak végtelenül óvatosan, hiszen nem tudhatom, hol vár rám a halál. Nem merészkedtem túlontúl messzire. Állandóan attól féltem, hogy túlhaladok életidőmön. Mindent egybevetve, találmányom, amely önt annyira csodálatba ejti, engem korántsem elégít ki. Szubsztanciám, amelynek a noelit nevet adtam, csupán létünk határai közt hat. Ahhoz kevés, hogy kibújjunk az alagútból, amelyben a halál felé zuhanunk, s hogy jelenlegi személyiségünket megőrizve, ugrálni tudjunk a végtelen időben. Pedig engem ez izgat. Piluláim csak önző célokat szolgálhatnak. Én azonban arról álmodozom, hogy az emberiség számára hajthassak hasznot. Nem tudom, ez vajon lehetséges lesz-e. Az emberek mindig is visszautasították a gyámolító kart, amely kirántotta volna őket a bajból, s azok nyomában loholtak, akik végül a romlásba döntötték őket. Mégis, mégis…

Egy pillanatra elhallgatott, álmot látó zöld szemét valamiféle meglepő vízióra függesztve. Hájas kezével végigsimított koponyáján, s halkan szólalt meg újra:

-     Talán, nemhiába, remélem, hogy keresztül-kasul utazva az évszázadokban, hús-vér valójában tanulmányozva a múlt és a jövő történelmét, földerítve a háborúk, a forradalmak, a nagy nyomorúságok okait, végül is lehetséges lesz elkerülni egyiküket-másikukat… Esetleg meggyorsítani a fejlődést, átvéve unokáinktól olyan találmányokat vagy reformokat, amelyek boldoggá teszik őket, s felajánlani ezeket nagyapáinknak. Miért is ne?

Ismét elnémult. Saint-Menoux, akit e szavak megrendítettek, már nem is látta a nyomorékot. Megfeledkezett Essaillon rokkant lábáról, ormótlan pocakjáról, egyszerre szkeptikus és intelligens arcáról, a torkoskodókra jellemző hájas kezéről. Lelki szemei előtt egy másik Essaillon képe rajzolódott ki, egy diadalmasan felmagasodó óriásé, aki karját nyújtja a lenyűgözött sokaság felé. Egy zsenié, amilyen évszázadonként egy jelenik meg az emberek között, hogy megváltoztassa életük folyását.

Essaillon a fotel karfájára csapott.

-     Igen - mondta eltökélten -, olyan szubsztanciát akarok találni, olyat kell találnom, amely átjárhatóvá teszi számunkra élettartamunk falait. Tudom, hogy megtalálom, de ehhez még sokáig kell dolgoznom. Hogy meddig? Ez mellékes, az egész örökkévalóság a rendelkezésemre áll. Ugyanazt a napot akár a végtelenségig újrakezdhetem; egy évszázadot is csinálhatok belőle. Akárhogy lesz is, önt arra szemeltem ki, hogy asszisztensem legyen a földerítő munkában, amelyre majd az után kerül sor, hogy kísérleteim sikerrel jártak. Nem kérem az ön válaszát, hiszen ismerem. Az ön intelligenciája és tudományos alkata, mely a magaméhoz hasonló, nagy reménnyel kecsegtet együttműködésünket illetően. Hiszen az ön cikkei jóvoltából fejezhettem be eredményesen korábbi munkámat is, amely nélkülük bizony még egy helyben topogna. Mostantól fogva azonban a személyére számítok. Hallja hát, mit határoztam.

Felült karosszékében. Szakálla úgy ömlött alá, mint egy folyam. Tekintetében akkora súly és olyan nemesség volt, hogy Saint-Menoux még a legcsekélyebb ellenvetés meg- kockáztatását is képtelenségnek érezte.

-    Önnek nem szabad kivonnia magát a haza iránti kötelessége alól. Megint angyalbőrbe bújik, visszatér az éjszakába és a hidegbe. Végigküzdi a háborút. Tudnia kell, hogy sértetlenül ússza meg. Mellesleg a noelit révén olyan hamar érhet a végére, hogy az egészből jószerint csak emlék marad. Adok önnek két egyéves pilulát. Egyszerre vegye be őket… Még beletelik két esztendőbe, míg ön ismét nyugalmasan berendezkedik Párizsban. Ott majd fölkeresem. Miközben ön ebben a villámháborúban lesz, én tíz, száz, ezer évet élek, mindaddig, amíg csak siker nem koronázza kutatásaimat. No, eredjen, fiam, öltözzék fel, ideje elválnunk és újra találkoznunk.

Saint-Menoux meghatottan bontakozott ki az ölelésből. Annette feléje nyújtotta a köpenyét. Igencsak magasra kellett emelnie a karját. Gőzölgő gyapjúba tekerve végső pillantást vetett a szobára, melyben rózsaszínű pára lengedezett, s meggörbítette hátát, hogy megcsókolja a kislány ujja hegyét.

Egy pillanatra megtorpant. „Nem szokás kislányoknak kezet csókolni - mondta magában. - Igaz, hogy én nem férfi vagyok, hanem katona…"

Kezet csókolt hát, s belevetette magát a jeges éjszakába. A havas forgószél nyomban megragadta.

„Két év múlva? - gondolta hirtelen. - Egyszóval a háború két év múlva ér véget…"

Látta magát, amint fülére csapott sapkával vonul a Champs-Élysées-n, a diadalmas menet után, amely egyenest az ellenséges nemzet szívéig vezetett. Majd arra gondolt, hogy ennek nincs nagy jelentősége. Mennyivel nagyobb a rá váró feladat fontossága!

Egy hópehely a szemébe szállt, le kellett hunynia a szemhéját. Pilláit fagyott könnycsepp ragasztotta össze. Mellette szitkozódásoktól, hám- és kocsirúdcsikorgástól kísért lódobogás vonult el. Saint-Menoux a szemére húzta hósapkáját, s bekapta a két pilulát. Egyikük menet közben megcsiklandozta nyelvcsapját. A káplár tüsszentett.

 

-             Kutya egy idő! - fakadt ki. - S ez az ablak, amely nem csukódik!

Keresztülvágott a kis szobán, s összedörzsölte meggémberedett kezét. Arcát a szeméig egy, a nyakát háromszor körülhurkoló gyapjúsál takarta. Saint-Menoux fölhúzta az ablakot lepő sötétkék függönyt, s megpróbálta jobban benyomni a jégtől dagadt ablaktáblákat. Hasának magasságában levegőcsík szüremlett be. Újra tüsszentett, s visszaült puhafa asztalához. Ezen egy lámpa álldogált (rajta újságpapír töltötte be a fénytompító lámpaernyő funkcióját) az állónaptár szomszédságában. Az utóbbi 1942. február 21-ét jelzett. Hajnali egy óra volt. Február 22-e hajnala. Saint-Menoux arrébb hajtotta a naptárlapot.

Két év múlt el azóta, hogy a havas Tremplin-le-Haut-ban lenyelte a két noelit pilulát. Csakugyan olyan sebesen telt el ez az idő, mint ahogyan Essaillon ígérte? Egyetlen szökkenéssel hosszú hónapokat ugrott-e át, hogy Champagne havából a párizsi hóba érjen? De hát világosan emlékezett az 1940. május tízediki riadóra meg a bizakodásra, mellyel átlépte Belgium határát, majd a szörnyű meglepetésre. A repülőktől hemzsegő égboltra, a jégesőként hulló bombákra, a porrá zúzódott kocsikra, hat odaveszett szekerészére. Meg a bomlott visszavonulásra Bordeaux mellé, a souges-i táborig, a legyekre, melyek ellepték a tábor ürülék borította homokját, a vér- hasra, a kétségbeesésre, a Pireneusokba való indulásra, a leszerelésre, arra, hogy párizsi állását időközben egy fölmentett foglalta el, kinevezésére egy vidéki kollégiumba, s végül a fővárosba való év eleji visszatértére. Mindezt kétségkívül átélte. A tükörbe pillantott. Olyan ember vonásait látta, akit kemény próbák tanítottak meg szembenézni a valósággal. Arcán ott volt a szenvedések lenyomata. Eszerint hát csak álom volt-e az az éjszaka Tremplin-le-Haut-ban? Hiszen csak be kellett hunynia a szemét, hogy újra lássa a magatehetetlen, tűzszakállú rokkantat, amint tök nagy hasával elömlik karosszékében. És a hallgatag lányt…

Már nem tudta, mit is higgyen. Íróasztalán ott sorjáztak a kijavított dolgozatok. A matematikai főiskola negyven - tizennyolc és húsz év közti - diákjai. Az elmúlt éjszaka java részét házi feladataikkal töltötte. Az éjszakát, kél évet, egy másodpercet. Annyi időt, amennyi alatt nyel egyet. Az idő; mi is az idő? A dolgozatokon egy aprócska ezüsttárgy csillogott, Essaillonéknál tett látogatásának anyagi bizonysága: egy szórakozottságában magával vitt kávéskanál. Fölvette. Jeges volt. Borzongva vetkőzött le, magán hagyva gyapjú- alsóját, s ráhúzva egy gyűrött, nem éppen tiszta pizsamát. Afféle agglegény-pizsamát. Aztán ráült a hengerpárnára. Szöcskesovány térdét álláig húzva, lábujjával kóstolgatta az ágynemű hidegét, majd úgy siklott az ágyba, mint valamiféle folyóvízbe. Sehogy sem akaródzott fölmelegednie. Sóvárogva gondolt a vanesse-i istálló szalmájára, a lovak melegére ég szagára. Ezt az emléket egészen közelinek érezte. Mintha csak tegnap lett volna…

Hallotta, amint a toronyban elütik a három órát, a négyet. Az óráknak nem volt se végük, ne hosszuk. Csakugyan villámként hasított át két esztendőt? Téli szél jajongott az alvó város fölött. A fal túlsó felén Michelet úr, a szomszéd lakó hortyogott.

Ha Essaillon megtartja szavát, még ma el- jön. Essaillon is meg Annette is, a lánya.

 

Arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtaján. Kikiáltott:

-     Igen, igen! Megyek már!

„Ők azok" - gondolta.

Felpattant. Az ajtó felé menet elszégyellte magát fekete lába miatt, visszament az ágyhoz, s zoknit húzott. Fogai vacogtak az izgalomtól és a hidegtől. Fölkapott egy pokrócot, belé burkolózott, és sietett ajtót nyitni.

-     Saint-Menoux úr? - furulyázta egy hang.

Egy kis sürgönykihordó sipkáját és vörös orrát pillantotta meg a dereka magasságában.

-     Igen, én vagyok.

-     Tessék, uram!

Egyujjas kesztyűje mancsából a kölyök egy táviratot halászott ki, s nyújtott át neki, majd sarkon penderült, s a Nékem szól a szvinget dalolva dübörgött le a lépcsőn.

Saint-Menoux hallotta, amint háziasszonya útközben lehordja a fiút. Sürgönyt tartó keze remegett. A papíron ott volt a feladó neve és címe: Noéi Essaillon, Párizs, 16. kerület, Racine-villa 7.

 

Kedves barátom,

Íme, betartjuk a randevút. Várjuk ebédre.

Igaz híve:

                                             Noel Essaillon

 

-     Nos, kedves szomszéd, remélhetőleg jó híreket kapott.

Pierre csak most, hogy megszólították, vette észre, hogy még mindig szobája küszöbén áll.

-     Köszönöm, köszönöm - mormogta, miközben becsukta ajtaját. Fakó hajtincsei a szemébe lógtak.

Michelet úr vállat vont, s leballagott reggelizni. Szerencsétlen flótás volt, építész, aki ötvenéves korára minden kliensét és csaknem egész vagyonát elvesztette. Azért lakott a Szent Jakab körút e bútorozott szobájában, inert a bulvár túlsó oldalán emelkedett egy épület, amelynek ő volt a tervezője. Amolyan tornyocskákkal és toronydíszekkel cirkalmas nyári lak féle, amelyet egy tessék-lássék, másfél méteres kertecske övezett, s egy bútor lerakat meg egy tüzelőraktár préselt össze. Szolúja ablakából Michelet úr, a metró fölött elnézve, naphosszat gyönyörködhetett művében. Ez maradt egyedüli öröme. A kor és a ki Állott megpróbáltatások kikészítették. Konfekciós öltönyei csak úgy lötyögtek rajta. Szürke, piszkosbarnába játszó filckalapja a fülére csúszott. Arcát minden szín elhagyta. Még szeméé is meghatározhatatlan volt; azokra a pocsolyákra emlékeztetett, amelyek iszapos aljukat mutatják néhány égi visszfény között. Bajsza fiatalkorában délceg lehetett. Azóta elbátortalanodott, s a száj keserű ráncaival párhuzamosan bukott viselőjének borostás állára. A végein szürke volt, az ajak vonala mentén pedig csikkszínű.

Hogy a sorson bosszút álljon, Michelet úr mindenkinek elsírta az őt ért méltánytalanságok történetét. Ráakaszkodott a hotel lakóira, meg olyan alkalmi ismerősökre, akik - oktalanul - figyelmet szenteltek első mondatainak. A megkönnyebbülést reggelenként annak a tüzelőt is árusító kis auvergne-i kávémérésnek a törzsvendégei között kezdte, ahová hadikávéját elfogyasztani járt.

Általában türelmetlenül, még hajnalban vágódott ide be, abban az időben, amikor a kávéfőzőgép éppen fütyülni kezd, s a tulaj ásítva rakja ki a pultra a kiskanalakat tartalmazó talpas poharakat. Mindig ugyanazokat a didergő, az első metrók egyikével utazó munkásokat találta itt. Ballonkabátja az ő gyűrött felöltőik és kék kezeslábasaik közt őrlődött a pultnál. A vízvezetékszerelő odanyújtotta neki a boldogult calvados helyettesítésére szolgáló szaharincsöppentőjét, barátian hátba veregette, s megkérdezte tőle, vajon „jobban mennek-e már a dolgok". Ilyenkor Michelet úr elkezdte sorolni bajait. Volt úgy, hogy egy-egy fajankó közbevágott: „Ismerős a szöveg!" Ám ha nem szóltak is semmit, figyelni nem figyeltek rá. Hagyták, hadd beszéljen. Ők közben a háborúról vitatkoztak. Mindnyájan tudták, hogyan fog végződni.

 

Két dermedt ábrázatú ház között egy fasor nyílott. Eltávolodva a tisztes polgári utcától, beleveszett a zöldbe. Mindkét oldalát egy-egy, gyér számú kerítésektől és kapuktól tagolt fal szegélyezte; rajtuk hótakaró, melybe üvegcserepek ütötték hegyes orrukat. Néhány láb már korábban csapást vágott a járdát borító fehér szőnyegen. A levegőég magasában fák kulcsolták össze mezítelen ágaikat. Erdei csönd honolt a természetnek e városban felejtett darabján.

Saint-Menoux-nak a borostyán egybefonódó gyökerei alatt kellett keresgélnie a házszámokat. A fatörzsek és cserjék mögött magányos házakat vett észre. Az ötös számnál három farkaskutya rohant elő a park mélyéből, s vetette magát a kapura. Aztán neki- 36 ugráltak a kerítésnek, a rács közé bújtatták tátott pofájukat; nem ugattak, csak vadul morogtak, harapni szerettek volna.

A hetes szám az utolsó kerítés volt, az, amelyet a fasor végében szárnyas kapu zárt le. Saint-Menoux csöngetett. Hóban szaladó léptek hallatszottak. Egy éltesebb asszony érkezett. Hatalmas fityulájú fehér főkötőt és nyakánál zárt fekete ruhát viselt.

-     Tessék mondani, itt lakik Essaillon úr?

Az asszony anélkül, hogy bármit is szólt volna, „igen, igen"-t biccentett. Főkötőjének szárnyai csapdostak. Intett a látogatónak, hogy kövesse. Előrefutott. Szoknyájának redői csak úgy röpködtek fehér pamutharisnyája körül.

Saint-Menoux meglepetten loholt utána valamiféle ösvényen, s fölmászott egy kőépület tornácára. Az asszony annyi időt sem hagyott neki, hogy magához térjen, benyitott két ajtón, s máris eltűnt.

Pierre elfulladva kapkodott levegőért.

Annette kacagása köszöntötte.

-     Én már - lihegte a fiatalember - szemlátomást… sohasem fogok magukhoz… normális módon belépni!

Eszébe ötlött csöpögő bakancsa a Tremplin-le-Haut-beli parkettán. Ez itt ugyanaz a szoba volt, ugyanazokkal a bútorokkal, s mintha a rózsaszín függönyös ablakon beszüremlő fény is hasonló lett volna. A rokkant, mindkét kezét szakállába rejtve, ugyanabban a tolószékben üldögélt, s ugyanazzal a jóindulatú, enyhén gunyorkás tekintettel figyelte a belépő Saint-Menoux-t. A lánya mögötte állt. Egyedül ő változott. Kivirágzott, de szemében most is az a tiszta láng ragyogott, amelyet csak kisgyermekek és néhány olyan lény szemében látni, akiknek nincs rejtegetni- valójuk. Magában növekedett egy olyan apa oldalán, aki beérte azzal, hogy élvezze gondoskodását, segítségét és szépségét. Senki sem akadt, aki gyanakvóvá tehette volna.

Néhány lépést tett Saint-Menoux felé. Sötétkék, kantáros pliszészoknya és csipkeblúz volt rajta. Félig behajlított karral, kezét előretartva járt. Mezítelen kezét és karját a látogatónak nyújtotta. Szabad keblei minden lépésnél megrezzentek a csipke alatt. Szoknyája körülölelte törékeny alakját, kigömbölyödött a csípőkön, s játékos tánccal ünnepelte az alóla elővillanó hibátlan lábakat. Varkocsának barna csigavonalai halántékára tekeredtek. Néhány elszabadult tincs, fittyet hányva a frizura rendjének, árnyékba vonta homlokát és tarkóját, s egész feje körül lépten-nyomon feltartóztatta útjában a fényt. Rózsás-arany arcszíne a vér és a nap hevét idézte. Mosolygott, csukott ajakkal; mosolya ugyanaz volt, mint amellyel két éve fogadta Saint-Menoux-t, s amelytől vonásai lágyak és titokzatosak lettek.

Saint-Menoux-nak nemigen volt szeme a női szépségre. Mindenekelőtt a szellem világában élt, azokban a nem emberi régiókban, ahová a matézis némely kiváltságos elmét ránt. Annette-ből mindössze ragyogó arcára emlékezett, meg a szeretetre méltó fogadtatásra, melyben a lány részesítette. Annette-nek és édesapjának emléke nem vált szét benne.

Most mégis megkapta őt a lány szépsége és bája. Ennek ellenére, alighogy kezet szorított vele, máris másra gondolt. Szorongó kíváncsiság tartotta a hatalmában, s töltötte el minden porcikáját.

Abban a szempillantásban, hogy a fiatalember keze az övéhez ért, Annette fölhagyott a mosolygással. Lassan Pierre után fordult, szemmel kísérve őt, amint beljebb térül, s apja elé járul.

-     Fölöttébb boldogok vagyunk, hogy viszontláthatjuk, kedves barátom - szólalt meg a nyomorék. - Remélem, hogy az én öreg Filoménám nem fogadta önt túlságosan hűvösen. A lányom dajkája. Első látogatása alkalmával nem volt alkalma találkozni vele. Akkoriban halott volt…

Ez utóbbi szavak kioldották Saint-Menoux-ból a szorongást. Olyan volt az egész, mint egy jó tréfa. Elnevette magát.

-     No, ez legalább valami, új - mondta. - Önnel aztán bizonyos lehet az ember abban, hogy nem ússza meg meglepetés nélkül.

-     Nincsen ebben semmi meglepő! De hát foglaljon helyet, kedves Saint-Menoux. Ismeri ezeknek az öreg cselédeknek az odaadását. Filoména vezette nálunk a háztartást. Hogy, mint mondta, „semmi se menjen pocsékba", mindig megette a maradékot. Egy napon mérgezést szenvedett, alkalmasint valamiféle hústól, amelyet túl sokáig felejtett a kamrában. Két hét alatt belehalt. Annette megsiratta. Nagy bánatunk volt ez. Később, a noelit birtokában, fölkerestem Filoménát a múltban, s megpróbáltam halálát megakadályozni. Csakhogy nem ismertem megbetegedésének pontos okát. Mivel nem tudtam, mi volt az, ami megmérgezte, bezártam a szobájába, s egy hétre eltiltottam a táplálkozástól. Egy hetet töltött kenyéren és vízen. Lesoványodva és félvad állapotban, de elevenen hagyta el zárkáját. Azóta nem hagyott el többé minket…

-     Bizonyára mesebeli hálát érez ön iránt.

-     Ne higgye - válaszolt Essaillon. - Ellenkezőleg: sosem bocsátja meg nekem a dolgot. Folytonos önvád gyötri, amiért „lopta az idejét". Mindig siet, rohan, abban a reményben, hogy így előbb ér ennek az ebül szerzett életnek a végére. Újabb kísérleteim nemigen kedvére valók. Azt mondja, eladtam magam az ördögnek…

Szemhéja ráncba futott, s csaknem teljesen eltakarta a szemét. Pierre elcsodálkozott, látva, hogy arcára a düh kifejezése ül ki.

 

A szerény jövedelmű Saint-Menoux soha, még a legnagyobb bőség idején sem evett végig ekkora lakomát. Homár, csirke, ürü- comb, friss zöldborsó, spárga, saláta követte egymást tányérján. Végezetül pedig, erjesztett sajtok és vajas sütemények bőséges választéka után, valószínűtlenül üde epret, cseresznyét és szőlőt szolgáltak föl neki - február havában!

Kisétkű ember lévén, a negyedosztályú éttermek aprócska adagjaival is beérte. Túl kevés figyelmet szentelt ennek az elkerülhetetlen foglalatosságnak, hogysem ő is, miként szomszédai, megsínylette volna a fegyvernyugvás körüli időszak furcsa ízű, szürke eledeleit.

Filoména főztje mintha fölébresztette volna benne a zamatok élvezésének képességét. Ez aztán úgy magával ragadta, mintha csak valamiféle virágzást látott volna télvíz idején.

Már az első fogással telitömte magát, s kénytelen volt éppen csak megkóstolni a többit. A fehér kenyeret ízetlennek találta.

A kávé közeledtét megérezte, még mielőtt a szolgáló az asztalra helyezte volna a mokkáscsészéket.

Essaillon a meghökkenését, Annette az örömét élvezte.

A nyomorék négy helyett evett, s csak úgy döntötte magába az italt. Szakálla telement kenyérmorzsával. Meg is rázta minden fogás után. Étvágya mindennaposnak tetszett. Abból, ahogy lánya megrakta a tányérját, Saint-Menoux kitalálta, hogy ugyanilyen bőségesen szolgálja ki minden étkezés alkalmával. Ezt különben maga Essaillon is megerősítette.

-    Látja-e - mondta -, a lelkem mélyén egy naiv lény lakozik. Sehogy sem telek be a világ örömeivel, azzal, amit az öt érzék, a szív és a szellem nyújt. És gyötrődöm annak láttán, hogy mennyi körülöttem a szerencsétlen ember, amikor pedig oly nagy és oly változatos gyönyörűségeket kínálhatna nekik az élet. Napjainkban én vagyok az egyedüli, aki télidőben is frissen szedett, habár a maga szokásos évadában ért gyümölcsöt eszik. Remélem, nemsokára mindenki követheti a példámat. Jöjjön, megmutatom, honnan származnak e fejedelmi falatok.

Annette elgördítette édesapja tolószékét. Mindhárman átvonultak a szomszédos szobába, mely egy bank páncélszekrény-pincéjére emlékeztette Saint-Menoux-t. Falai tömérdek piciny, kilinccsel és csengőszerű fehér gombbal ellátott szürke fémajtóra oszlottak. A nyomorék megrántotta az egyik kilincset. Az ajtószárny feketeségre nyílott. A terjedelmes ablakok felől érkező világosság egy jottányit sem hatolt a rekeszbe, mely, akárha valami szubsztanciával, úgy dugig volt sötéttel. A tekintet teljes árnyékba ütközött; sehol akár csak a leghalványabb derengésféle. Irracionális volt ez a négyszög a délután nappali fényében fürdő helyiségben.

-     Dugja a kezét a rekeszbe - szólt Essaillon.

Saint-Menoux odalépett, kinyújtotta a karját, s morgott egyet. Keze nem bírt bejutni az ürességbe, pedig nem is lelt semmiféle ellenállásra. Pierre ujjheggyel próbálta kitapogatni ezt a titokzatos homálydarabot. Nem érzett semmit. Sem finom szemcsét, sem érdeset. Nem érzett anyagot. Sem valamely hőfokot. Semmit. S jóllehet nem volt ott semminemű felület, keze, melynek mi sem állta útját, képtelen volt továbbkerülni. Akkor két kézzel veselkedett neki. Olyan volt, mint egy besurranó tolvaj, aki vaktában próbálja megfejteni egy zár titkait. Ujjai végigsiklottak az űr hosszán. Úgy támaszkodott neki e nyitott ajtónak, hogy egész testsúlyát a feketeségnek feszülő tenyere tartotta. És a keze nem ért semmihez. Saint-Menoux a nem létezőnek támaszkodott.

Essaillon előhalászta szemüvegét gyapjúmellénye zsebéből, s az orrára tette. Szeme ide-oda cikázott az üveg mögött.

-     Ne erőltesse, kedves Pierre - mondta. - Most először is megmutatom önnek e zárka tartalmát. Csak azután ismertetem meg a rejtély nyitjával. Nézze csak! Megnyomta az ajtó fehér gombját. Saint-Menoux látta, amint a sötétség rezegni kezd, meglódul, majd eloszlik. A rekesz mennyezetén egy zöld lámpa gyulladt ki. Sápadt fénye egy fatálcán nyugvó nagy Vaj tömbre esett. Saint-Menoux előrébb nyújtotta a kezét, amely ezúttal akadálytalanul hatolt a nyílásba, és mutatóujjával lyukat vájt a vajba.

Miközben Pierre zavartan nyalogatta az ujját, Essaillon ismét megnyomta a gombot. Fekete köd födte el a lámpát, s tömbszerűen megmerevedett az ajtócska záróvonalánál. A rokkant becsukta a rekeszt.

-     Íme, látta az éléstáramat - mondta. - Most elmagyarázom önnek, hogyan működik. -

Visszatértek a szomszéd helyiségbe, ahol Filoména addigra már egy különféle fajtájú szeszneműkből összeállított palackkészletet helyezett el az asztalon.

Válassza ki a kedvére valót, s szolgálja ki magát. Amit látott, az a noelit egyik felhasználási módja. Sikerült előállítanom e szubsztanciának egy új válfaját. Attól a vágytól vezérelve, hogy mennél többet lehessek együtt drága kislányommal, örökkévalóvá akartam tenni a jelent. Egészen váratlan eredményekre jutottam. Mi is a jelen idő a mi kis világegyetemünkben? Amíg elgondolom a mondatot, amelyet majd önhöz intézek, e mondat a jövendő része. Abban a mértékben, ahogyan kiejtem, hull a múltba. Vajon az a pillanat-e a jelen, amelyben beleízlelek e káprázatos italba? Nem! Amíg e nedű még nem ért ajkamhoz, ez a pillanat: a jövő. Addigra azonban, míg számat betöltő ízének, melegének érzete, e gyönyörűség eljut elmémig, a szóban forgó ital már elhagyta szájpadlásomat. Ez már a múlt. A jövendő tüstént múlttá merül, mihelyt megszűnt jövő lenni. A jelen nem létezik. A szándék, hogy örökkévalóvá tegyem, azt jelentette, hogy a nem létezőt teszem örökkévalóvá. És ez történt!

Saint-Menoux letette a poharát. Még csak azt sem tudta, mit ivott.

-  Ezeknek a rekeszeknek, amelyeket látott, egy noelit 3-at tartalmazó festék vonja be a belső falait. Ez a máz kivonja az idő hatóköréből mindazt, ami a rekesz mélyén van. A zöld lámpa hatálytalanítja a noelitot. Meggyújtom a zöld lámpát. Beteszek a rekeszbe egy élő csirkét. Eloltom a lámpát. A csirke megszűnik. A jelen idő, mely eddig nem létezett a számára, mostantól fogva idejének egyetlen alakja lesz. Az állat többé nem mozdul, hiszen a mozgás sebességet tételez föl, indulást és érkezést, az idő vonulását. A csirke vérkeringése megáll. Érzékei többé nem futnak végig idegvégződéseinek hálózatán. Megmered a jelenben. Akár ezer évet is eltölthet így anélkül, hogy öregednék, anélkül, hogy érezne. Mihelyt kigyullad a zöld lámpa, ismét létezni kezd. Egy lánggal égő gyufaszál örök időkig képes rekeszemben megmaradni anélkül, hogy elaludnék vagy elhamvadnék. Hogy milyen is az örökös jelenben ekképpen konzervált tárgyak vagy eleven szervezetek állapota? Ezt csak elképzelni tudjuk. Érzékeink erről nem adhatnak számot, hiszen a fény, a szag, a hangok, minden leáll a noelit hatására. És ha ön nem bír benyúlni a rekeszbe, az azért van, mert ennek az örökös jelennek a belsejében nem lehetséges mozgás. Ily módon a nemlét megismerhetetlen marad.

-    Amikor létrehoztam a noelit 3-at - folytatta Essaillon -, Annette társaságában visszatértem 1938-ba. Megvásároltam ezt a házat, beleépíttettem a rekeszeket. Ezeket aztán elláttam festékemmel, s megtöltöttem különféle élelmiszerekkel. Amikor valamelyik rekesz megürül, Annette visszaruccan a háború előtti időbe, s újra megtölti.

-     Fura dolog felnőtt fejjel megint kislánynak lennem - jegyezte meg Annette.

-     Na, tessék, hallja? - szólt a rokkant. - Még hogy „felnőtt fejjel"! Adta csitrije!

Pierre szemügyre vette a lányt. Igyekezett elképzelni, milyen is lehet e gyönyörű ifjú lány átalakulása nyakigláb fruskává. Látta, amint keblei kicsinyek és laposak lesznek, lábikrája sovány, arca csontos… Annette állta a tekintetét, s a fiatalember volt az, aki a fejét elsőnek fordította el. Majd köhécselt, s így szólt:

-     Szó, ami szó, önök közt a legcsodálatosabb dolog is hétköznapivá válik. Önök úgy sétafikálnak az időben, akár a város utcáin… Egyébre nem használta a noelit 3-at?

-     Dehogynem! Belülről bevontam vele matracainkat, amelyekből kivetettem a tömítéket. A nemlét tart lágy karjaiban, amíg alszunk! Micsoda meghökkentő élmény a semmire nehezedni! Íme, láthatja, miféle szolgálatokat tehet az új szubsztancia. Sajnos, napjaink történelme is tanúsítja, mennyivel könnyebben használható föl minden találmány arra, hogy ártsunk az embereknek, mintsem boldoggá tételükre. Meg akartam bizonyosodni a noelit 3 kártékony voltáról.

Letette a poharát. Egy Armagnac-csöppecske ragyogott az ajka mellett, mint szőke harmatcsöpp két aranyszál közt.

-     Kerülő úton eljuttattam tíz hektoliternyit egy távoli vezérkarhoz, különleges edényekben. Tájékoztatást adtam arról, milyen elővigyázatossági intézkedéseket kell foganatosítani ahhoz, hogy meg lehessen tölteni velük levegőben robbanó könnyű bombákat. Kértem, értesítsenek az eredményről rádión, szanszkrit nyelven. Ezt a nyelvet alig érti valaki világszerte. Aki meg érti, az rendszerint fütyül a rádióra. Ennek hat hónapja. Megadtam az adás napját és óráját. Meg akartam várni önt. Most kerül rá sor, azonnal. Hallgassuk meg…

Kinyitott egy faragott polcos szekrénykét. Egy recés gombokkal ellátott ebonit előlap bukkant elő. Az első gomb elforgatására a készülék süket morajt hallatott.

Essaillon ráállt a megfelelő hullámhosszra. Egy kéken világító vonal vándorolt a skálatábla számai közt. Haladtában a világ megannyi visszhangja bugyogott elő a szobába: cintányércsattanás, egy szoprán három turbékolása, morzejelek trillázása meg a zavarómasinák gépzeneszerű lármája, mely mögül eltorzítva hallatszott a bemondók hangja.

-     Helyben vagyunk - szólt a tudós.

Rápillantott egy magasan elhelyezett faliórára, melynek rézingája egyhangúan ringatta az időt.

-     Két perc múlva - mondta.

A készülék különös hívójelet bocsátott ki: öt szüntelenül ismételt furulyahangot, amelynek éppolyan megbabonázó hatása volt, mint a kígyóbűvölők muzsikájának.

Saint-Menoux, aki időközben fölkelt, most lassan visszaereszkedett széke peremére. Még a lélegzetét is visszatartotta, hogy ne üssön zajt. Annette, kezét az asztal lapján pihentetve, némi nyugtalansággal pillantott apjára. A két perc eltelt.

-     Kíváncsi vagyok… - mormogta a nyomorék.

Hirtelen elhallgatott. Egy hang szólalt meg % a készülékben, éles, monoton férfihang, amely érthetetlen, csupa magánhangzós szavakat mondott. Essaillon ábrázata földerült. A tudós odaadóan figyelt, mindkét kezével hallgatásra, csöndre intve a többieket. Majd halkan, kurta, szaggatott mondatokkal rákezdte:

-     Kipróbálták… egy városka fölött… valahol Ázsiában…

Saint-Menoux-nak a förtelem előérzetében elszorult a szíve. Annette-nek az asztalon nyugvó kicsi keze ökölbe rándult.

-     Egyetlen repülőgép is elegendő volt… Köröz a város fölött, kioldja bombáit… Ezek a tetők fölött robbannak. A noelit csak úgy esőzik. Semmi robaj! Semmi sem omlik össze! Sehol porrá zúzódó háztömbök! Csak néhány bomba, mely a levegőben robban. Tompa zajjal. Egy kevés eső hull. Fönn, zúg a gép. Az emberek fölemelik fejüket, látják, ahogy az égbolt fekete csíkokkal telik meg. Hull, hull a noelit, az eső eléri az állatokat, az embereket… eléri a talajt. Semmi vér, semmi égési seb. Csak egy kicsinyke, se nem hideg, se nem meleg eső.

A rádióbeli hang indulat nélkül, mint egy litániát, folytatta beszámolóját. Essaillon apránkint fölhevült. Nyilvánvalóan képzelete is abban a mértékben lódult neki, ahogyan fordított; a holt nyelv elvont szavait konkrét mondatokkal helyettesítette be, hozzágondolva mindazt, amit kikövetkeztetett a hallottakból, és amit még a távolból beszélő idegen sem tudhatott.

-   Fekete eső, melytől semmi sem lesz nedves… Eső, tapinthatatlan tintából. De akinek a kezére pottyant néhány csöppje, s aki arcához akarná emelni ujjait, dermedten észleli, hogy képtelen megmozdítani a kezét, az mintegy a levegőbe van szögezve, a rendíthetetlen jelenbe. A fejével sem bír moccanni: noelit van a hajában, a vállán. Gúzsba van kötve. Üvölt az iszonyattól. Az egész város üvölt. Valamennyi élőlény, amelyet csak imitt-amott érintett a vész, folytatja létét, mármint azzal a részével, amely érintetlen maradt, miközben másik része megdermed az időben. Karjuk, orruk helyén csak egy súlytalan árny mered a térbe, akár valamely cementdarab. Az utcák kövét homályos foltok borítják. Félig-meddig elvarázsolt kastélyok a házak. A sugárutak fáiról alácsüggő fekete leveleket a szél többé nem libegteti. Vihar hányja-dobálja a folyamot, amelynek utat kell érintetlen vizével vágnia a megmeredt víz között. Milliónyi sötétség rudacska a levegőben. Valahány noelitcsöpp lehullott, az mind egy-egy keskeny árnyékoszlopot csepp- kövesített benne a talajig; senki és semmi meg nem bolygathatja ezeket az akármily hajszálvékony oszlopokat, sem keresztül nem haladhat rajtuk. Mindaz, ami él, mindaz, ami rendszerint mozog, nyilakkal van a megdermedt jelenhez cövekelve. Az emberek és az állatok fölfordulnak, mert szívük vagy agyuk megáll, mert valamely főütőerük eltorlaszolódik, mert az idegek többé nem parancsolnak folytatást az életnek. A kevésbé megtámadottak az éhség és a szomjúság kínjait is megismerik a mozdulatlanságé után. Az utcák tele vannak helyükhöz ragadt, rángatózó, az iszonyatból hasztalan kiszabadulni iparkodó lények tömegével. Azok a férfiak és asszonyok, akiket a házfalak és tetők megoltalmaztak, többé nem hagyhatják el otthonukat. Az utcákon rostélyok keletkeznek a rudak között, lehetetlenné téve a kúszást. Éhség taglózza le az ostromlottakat. Nemsokára a halál néma keze nyúlik ki a város fölé. Az utcákon noelit érintette bőrükkel a levegőn fönnakadt tetemek lógnak. A rothadás szaggatja le apránkint őket. A talaj tele van szétbomlott hússal, lekopasztott csontokkal, a levegő pedig csupa örökkévalóvá meredt fekete félorca, fül, hajzat, kebel, ujj, amelyet az éghez kapcsol a jelen mozdulatlan esője…

A készülék immár néhány perce elhallgatott. Elnémult Essaillon is, levette szemüvegét, s kezével végigsimított homlokán és szemén.

-     Ez borzalmas! - szólt halkan Saint-Menoux.

-     Igen, ez borzalmas - bólintott a nyomorék. - Borzalmas, de valóban csodálatos, ugye?

Tengerszínű szembogara rendkívül izgatottan csillogott, amint folytatta:

-     Képzelje csak el, hogy talán létezik ebben a városban valaki, akire elegendő noelit zúdult ahhoz, hogy mindenestül konzerválódjék a jelenben. Esetleg a légvédelmi tüzérlég valamelyik őrszeme egy háztetőn, közel a bombák robbanásának pontjához. Ez az ember se élve, se holtan, egyedül folytatja az elnémult város közepén az őrködést, az idők végezetén is túl. A világvég sem fog majd rajta, hiszen azt ő sosem éri meg. Maga Isten se kezdheti ki…

Annette sóhajtott.

-     Nem kíván talán inni valamit? - kérdezte igen lágyan Saint-Menoux-tól.

Választ sem várva, kétujjnyi calvadost töltött neki. A beszámoló szörnyűsége kevésbé viselte meg, mint a fiatalembert, mert fogékonyabb volt a csapásoknál az örömre, a rút dolgoknál a szépségre. Élettől szinte kicsattanó testét nem vonzotta más, mint az élet, szelleme pedig ellene szegült a halál képeinek.

Összetörő edények éktelen csörömpölése hallatszott.

-     Ó! - kiáltott föl Annette. - Az én szegény Filoménám megint a porcelánon tölti ki a haragját…

Kisietett. Nagyon egyszerű, magas sarkú antilopcipőt viselt, amelytől mezítelen bokája még finomabbnak tetszett, s amely egy kicsit összehúzta lábikrájának vonalát. A rádió fuvoladallamát dúdolta. Saint-Menoux észre se vette, hogy eltűnt. Azon töprengett, hogyan is fogjon mondókájába.

-     Én - kezdte. – Izé…

Krákogott egyet.

-     Nem szeretném önt szemrehányással illetni. Nem gondolja-e, hogy… Én annyira csodálom önt… De arra gondolok, hogy talán hiba volt öntől megismertetnie találmányát katonai vezetőkkel. Nem tartja-e félőnek, hogy irgalmatlan pusztításokat végeznek majd?

Essaillon a szakállán sétáltatta a teknőc- kefét. A selyemszálacskák szaténsuhogás-szerű nesszel simították szőrzetét.

-     Nyugodjék meg, kedves Pierre - mondta a tudós. - Nem lesz több noelitjük. Nem tudják, mi fán terem, s ha megkísérlik elemezni, legföljebb annyit érnek el, hogy használhatatlanná teszik az eszközeiket, a laboratóriumaikat, sőt, talán még a vegyészeiket is. Az imént mesés összegeket ígértek nekem. Hozzátették, hogy naponta jelentkeznek majd. Nem is hederítek rájuk. Ez egy lezárult kísérlet. Sejtem, hogy ön megorrolt rám, amiért egyáltalán belefogtam. Az ön szemében ez nem egyeztethető össze emberbaráti céljaimmal. Pedig hát éppen ennek a kísérletnek a következtében nem szolgáltatom ki noelitomat a nagyközönségnek. Mielőtt cselekszünk, tájékozódnunk kell. Az a kínai, aki föltalálta a tűzijátékhoz való lőport, talán fölhagyott volna kutatásaival, ha előre látta volna az ágyút. Másfelől nekünk, tudósoknak nem szabad túlságosan érzékenyeknek lennünk. Mit is jelent néhány ezer ember halála, amikor az egész emberiség boldogságán fáradozunk?

Könnyed mozdulattal az asztalra hajította a kefét. Szeme hideg lett, akár egy befagyott tó. De Saint-Menoux képtelen volt elfeledni a kegyetlen izgalmat, amelyet a bombázásról szóló beszámoló alatt ugyanebben a szempárban látott lobogni.

Essaillon összedörzsölte a kezét, s mosolyogni kezdett. Ezúttal ismét az élveteg habzsoló, a sikeres kutató volt, amint megszólalt:

-     És most megmutatom önnek az én csodálatos kincsemet, amelynek jóvoltából ön hamarosan útra kelhet a jövendő századokba. Legyen olyan kedves, tolja át a székemet…

Átvonultak egy szomszédos helyiségbe, mely alkalmasint a laboratórium lehetett. Négy hatalmas, rózsaszínű márványasztal állt a falak mentén. Mindegyikben félkör alakú vágat, hogy a kövér ember a karosszékében ülve dolgozhasson mellettük. Az asztalok lapja üres volt. Alattuk lezárt vasszekrénykék sorakoztak. Az egyik asztal fölött szögre akasztott zöld posztóöltözék függött a falon. Essaillon rábökött az ujjával.

-     Íme, a szóban forgó tárgy - mondta. - Akassza le.

Saint-Menoux a csuklyától a nadrágszárig összefüggő, egyetlen darabból álló, elülső felén villámzáras kezeslábasfélét terített szét az asztalon. A ruhadarabon két lyuk nyílt a szemek számára. A fül magasságában, a szövethez erősítve, két kis masina volt látható. Maga a szövet olyan volt, mintha szőlőpermetezéshez használatos rézgálicban ázott volna.

-     Tessék, a szükséges kellékek - fűzte hozzá Essaillon, miközben az egyik szekrénykéből sorban előhalászott egy pár csizmát, egy pár igen hosszú szárú kesztyűt, egy motorosszemüveget meg egy bőrövet, amelyre valamiféle négyszögletes fémkészülék volt csatolva, akkora, amekkorát a párizsi autóbuszkalauzok hordanak a hasukon.

Ehhez még hozzátett két kenyérzsákot meg egy hátizsákot. A bőr, a fém, a szemüveg egyaránt zöld volt.

-     Mindez - mondta a tudós - a noelit 3-nak, a noelit 1-nek és 2-nek egy kombinációjával van bevonva. Mihelyt fölvette ezt az öltözéket, ezt a szemüveget, mihelyt fölhúzta ezt a kesztyűt és ezt a csizmát, az övére csatolt készülék lehetővé teszi, hogy kedvére sétálgathasson az évszázadok között. Bekapcsolása egyidejűleg aktivizálja a noelit 3-at és a másik két noelit egyikét. Előre kíván haladni száz évet? A noelit 2 egyetlen szempillantás alatt odaszállítja. A noelit 3 pedig olyannak őrzi meg önt, amilyen. Megtartja jelenlegi állapotában, amíg a többi a jövő vagy a múlt felé röpíti. A készülék működése szerfölött egyszerű. Ezzel az öt recés gombbal mozgathatja a tolókákat az óra-, nap-, hó- nap-, esztendő-, évszázadbeosztáson. A skála nullával jelzett közepe: indulásának időpontja. Balra van a múlt, jobbra a jövő. A tolókák beállítása után megnyomja ezt a kerek gombot, 8 máris az ön által meghatározott időpontban találja magát. A visszatéréshez a négyszögletes gombot kell megnyomnia. Azzal vissza is tért kiindulópontjára, mint a pinty. Ez a háromszög alakú gomb egy vibrátort indít meg. Ezt mindig csak odaérkezéskor használja. A vibrátor az ön idejét igen gyors ütemben tolja el egy-egy pillanattal előre- hátra. Ön minden ilyen ingázás alkalmával átugorja a mindenkori jelen időt. Az önt körülvevő emberek számára ön soha sincsen jelen, mivel mindig egy-egy pillanattal előrébb, illetőleg hátrább van az ő idejüknél, ön tehát láthatatlan, érinthetetlen. Fal állja útját? Ne habozzék keresztülmenni rajta. A fal nem akadályozhatja önt, hiszen ön még vagy már nincs ott. ön előtt nem lehet semmiféle gát. Amikor fölteszi a szemüveget, ne feledje el emennek szárait a fejhallgatók nyílásába bedugni. A dolog úgy áll, hogy a szemüveg és a fejhallgatók egybe vannak kapcsolva a vibrátorral. Mihelyt ez utóbbi működésbe lép, az üveg, valamint a fejhallgatók membránja vele egybehangoltan, de ellenkező irányban kezd rezegni. Késleltetik a fénysugarakat meg a hangot, amikor az ön ideje fölgyorsul, s fölgyorsítják őket, amikor ön késésben van. Visszaadják önnek a világot, amelyről nélkülük csupán kusza, kaotikus érzetei lennének. Meglehet, hogy néha egy-egy enyhe féding jelentkezik a hallásában, s az is előfordulhat, hogy olykor ködösen lát. Érzékei azonban igen hamar hozzászoknak majd mindehhez. Egyébként semmi akadálya annak, hogy leállítsa a vibrátort, ha úgy ítéli meg a helyzetet, hogy veszélytelenül mutatkozhat. Ez esetben elegendő, ha még egyszer megnyomja a megfelelő gombot. A kenyérzsákokban elemózsia van, továbbá fegyverek, szerszámok, egy filmfelvevő gép meg enyvezett szövetdarabok, hogy hamar rendbe lehessen hozni az „időszkafandert", ha valahol elszakadna. A hátizsák arra jó, hogy kutatóútjairól, hazahozhasson tárgyakat vagy akár kisebb élőlényeket.

Saint-Menoux már meg sem lepődött.

-     Ön mindig csak rólam beszél - jegyezte meg mindazonáltal. - Hát ön nem jön velem?

-     Fájdalom, hogyan mehetnék? - felelte elboruló homlokkal a rokkant.

Csonkjaira mutatott.

-     Még csak állni sem tudok.

-     De hát eszerint mindezt még nem próbálta ki senki?

-     Dehogynem. Én! - mosolygott Annette, aki éppen a helyiségbe lépett.

Saint-Menoux meglepetten tekintett rá. Sosem hitte volna, hogy a lány aktív részt vállalhat apja kutatásaiból. Meglepetése fölébresztette figyelmét; egy csapásra más szemmel nézett Annette-re, akit hirtelen olyannak látott, amilyen volt: egyidejűleg törékenynek és szilárdnak, telt és lágy húsúnak, sugárzónak.

-      Maga olyan… - kezdte.

Kis híján kimondta: „szép". Még idejében rájött, hogy ez a bók képtelenség. Elharapta hát a szót, s elpirult.

-    Ezek a szúrópróbák megmutatták nejünk, hogy az időben tett utazás egyszersmind térben való utazást is jelent - folytatta a feltaláló. - Csakhogy készülékem csupán az elsőnek parancsol; a másodikat a jelek szerint tudatalatti vágyak vagy emlékek kormányozzák. Az ön kísérletei bizonyára meglehetősen hamar megismertetnek bennünket e helyváltoztatások lefolyásával. Mikor lát hozzá, drága barátom?

Saint-Menoux, kihallva a kérdésből a sürgetést, nem tudott mit válaszolni. Most, hogy felszólították a cselekvésre, úgy érezte, a kísérleti állatok félénksége költözik a szívébe. A nyomorék derűs biztonsága, ahelyett, hogy megnyugtatta volna, inkább rémülettel töltötte el. Az irtózat, amelyet a rádióbeszámoló váltott ki belőle, ismét föltámadt, s elárasztotta. Teljesen nyilvánvaló, hogy élete semmivel sem számít többet a tudós szemében, mint a legnyomorultabb kulié. Miféle rettenetes ismeretlen felé akarják hajszolni?

Essaillon szeméből akkora mohóságot vélt kiolvasni, hogy elhűlt tőle. Ez a mohóság aztán, minthogy Pierre csak hallgatott, apránkint szemrehányó komorságnak adta át a helyét.

A fiatalember megfordult, szemügyre vette a rózsaszínű márványra terített szkafandert, neki ugyancsak rosszul álló fesztelen modort erőltetett magára, fölcsippentette az egyik ruhaujjat, megemelte, visszaejtette, majd metsző hangon szólalt meg:

- Hát nem ma, nem, határozottan nem ma. Túl sokat ettem, s főleg túl sokat ittam. Úgy érzem, nem vagyok a magam ura. Még utóbb duplán látnám a jövőt…

Fölnevetett, megkönnyebbülve, hogy sikerült tréfával elütnie a dolgot. Elbúcsúzott vendéglátóitól, s szaladni kezdett a hóban. A kimentett fuldoklók örömével kapkodta a levegőt.

 

Saint-Menoux még jóformán le sem feküdt ezen az estén, amikor az önvád már belé- nyilallt. Hogyan is jön ő ahhoz, hogy féljen, amikor Annette, ez a gyermek, bátran alávetette magát a kísérleteknek! S ha várna is rá, Pierre-re némi veszély, vajon a csodálatos kaland nem éri-e meg a kockázatot?

Szánta-bánta, hogy rosszat gondolt házigazdájáról. Nagyon is rendjén való, hogy tudásvágyában Essaillon ég a türelmetlenségtől, nemkülönben hogy érzelgősség nélkül vállalkozik a kegyetlen kísérletekre. A maga elé tűzött csodálatos feladat mindezt szentesíti. Pierre a tudóssal szembeni bizalmatlanságát csakúgy az alkohol számlájára írta, mint azt, hogy a cselekvés pillanatában inába szállt a bátorsága. Csak sokára aludt el, még hajnal előtt talpon volt, s telitüsszögte a jeges szoba valamennyi zugát.

Lement a kis kávémérésbe, megörült, hogy ott találja Michelet urat, aki aztán el is szórakoztatta szerencsétlenségeinek újabb összefoglalójával. Az építész üdvözülten cipelte el a bulvár túlsó felére, főműve elé, s azt minden részletében megcsodáltatta. A tetőt különféle színű, csillogóra festett, mozaikszerűen elrendezett kőlapocskák födték. A mozaik egy játékos, tappancsát a levegőbe emelő kiscicát ábrázolt. A nyolc fekete kémény mindegyike egy-egy fajanszállatot viselt az ormán: pulyka nagyságú verebet, hasonló méretű bikát, továbbá bulldogot, galambot, kakast, pillangót, pávát meg pontyot. Az épület négy sarkán egy-egy díszes, rézgomb tetejű tornyocska emelkedett. A homlokzatot teljes magasságában dombormű figurák ékítették. Az- első emelet magasságában hajtóvadászat tárult a szemlélő elé. A szarvast egy csúcsíves ablak választotta el a falkától. A lehajló tetőt egy sor vadászkürt tartotta meg.

-    Ez mégiscsak modernebb, mint az akantuszlevél! - így Michelet úr.

E törhetetlen újító mindössze egy helyütt áldozott a hagyomány oltárán: a bejárat fölött három klasszikus medúzafő szerepelt kapudísz gyanánt. Az újító éppen az említett kapuhoz vezető két lépcsőfok emelkedett vonalát kezdte ecsetelni, midőn a közeli toronyban elütötték a kilenc órát. Saint-Menoux faképnél hagyta az építészt.

Fél órával később becsöngetett a Racinevilla 7-be, s bejelentette, hogy kész egyetlen percet sem vesztegetve nekivágni a kísérleteknek.

Tíz óra harminckor a laboratórium közepén állva becsatolta a hátizsák utolsó szíját is. Annette némi szorongással ellenőrizte teljes fölszerelését. Pierre, magas és sovány lévén, úgy festett agresszív zöld öltözékében, mint egy mohalepte fatörzs. Szemüvegén keresztül látta, amint Essaillon jelt ad: „Gyerünk!" Megnyomta az indítógombot.

 

A gomb megnyomásának pillanatában tüsszentett. Ujja elcsúszott a gombon, s így adós maradt a megfelelő nyomóerővel. Pierre-nek úgy tetszett, szeme és füle elválik arcától, hasonlóképpen nyelve is, amely mintha előtte loholt volna melegével. Náthától dagadt orra szinte kiszakadt a fejéből, akár egy szuvas fog. Ő maga rendkívül könnyű lett. Álltában sem volt súlya. Teste hamulengévé vált, feje pedig olyanná, mint egy buborék.

Érezte, hogy átlikacsosodik, s hogy valamely egészen ritka, elemésztő anyag járja át. Ez volt utolsó észlelete. Még a gondolat súlya is elszállt belőle.

 

Az Annette által végrehajtott kísérletek alkalmával Essaillon megfigyelte, hogy lánya egyetlen szempillantás alatt tűnik el, átmenet nélkül hagyva el az érzékei számára hozzáférhető világot. Nyomban rájött hát, hogy valami rendellenes dolog történt, mihelyt Saint-Menoux a szeme láttára változott át amolyan füstfélévé, mely csak vázlatos képét rajzolta ki a fiatalember alakjának. Valamilyen függőleges erő szívta fölfelé e fantomot, spirállá facsarta, rángatta, igyekezett elszakítani a padlótól, amelyhez lába hozzátapadt. Ahogy a másodpercek teltek, úgy vékonyodott és vált áttetszővé a szellemkép.

-      Gyorsan! - kiáltott föl a tudós. -  Annette, a 8-as lámpát!

A lány egy kapcsolóhoz rohant. A mennyezeten egy roppant cső gyulladt ki. Heves, kegyetlenül erős fény hasított a szobába, elűzte a nappali világosságot, kisodorta az ablakon, megperzselte a havat, megreccsen- tette a fákat, ellepte a kerteket, elöntötte áradatával a villákat, az egész környéket, s meredeken égnek emelkedett. A járókelők fölnéztek, egy pillanatra megálltak, majd vállat vontak: „Megint ez a szemét háború!" Már semmin sem csodálkoztak. Másnap az újságok északi fényről írtak, Moreux abbé pedig nyilatkozatot adott a napfoltokról.

A laboratóriumbeli tárgyak fehéren izzottak. Saint-Menoux szellemalakja néhány másodperc leforgása alatt megrövidült, összehúzódott, rögzítődött, kontúrt kapott. Az ifjú professzor egy üszökdarabhoz volt hasonlatos, amint szilárdan kihúzta magát a nyomorék előtt. Bevégezte a tüsszentést. Essaillon kinyújtotta forró kezét, s megnyomta a készülék visszatérítő gombját.

-      Oltsd le! - kiáltotta oda lányának.

A vörös fény elhagyta a felhőket, utcákat és tetőket, visszatért az ablakon, s fölszívódott a csőben, amely tüstént ki is hunyt.

-   Nicsak! Látja? Nem is változtattam helyet! - hallatszott a szkafander szövetén keresztül Saint-Menoux hangja.

-      De időt sem, kedves barátom - felelte Essaillon.

-      Micsoda? Én meg azt hittem, hogy már megérkeztem.

-     Nem, ön el sem indult.

A fiatalember fölnyitotta csuklyáját, s csalódásának adott kifejezést.

A készülék átvizsgálása, valamint Annette emlékeinek Saint-Menoux benyomásaival való egybevetése alapján a tudós megértette, mi is történt.

-     Ez mulatságos! - mondta. - ön nem nyomta be egészen az indítógombot. Túlontúl gyönge impulzust kapott, s úgy hagyta el a saját idejét, hogy helyette nem ért egy másikba! Megrekedt a jelen meg a jövő között! Egyszóval feltételes módban tartózkodott!

Foteljének karfáját csapkodta. Úgy nevetett, mint egy gyerek. Szakálla aranyló árapályként hullámzott. Saint-Menoux csak lassan fogta föl, mekkora veszedelemből szabadult. A dolgot vajmi kevéssé találta humorosnak. Mindazonáltal nem valóságos félelmet, hanem pusztán intellektuális elborzadást érzett. Teste gyönyörűséggel emlékezett e fölséges indulásra, érzékeinek erre az éteri robbanására. Nem bírt ellenállni a vágynak, hogy azonnal újrakezdje. Visszazárta a csuklyát, megigazította szemüvegét, búcsút intett vendéglátóinak, s ezúttal teljesen benyomta a gombot.

 

Kis híján elvágódott. Egy lépcsőfokba botlott. Látni nem látott semmit. Ismét tudatosította magában, hogy készülékét csupán egy félnapnyi jövőben teendő utazásra állította be. A rokkant azt tanácsolta neki, hogy az első alkalommal ne merészkedjék túl messzire, s hogy odaérkeztét éjszakára időzítse, a könnyebb elrejtőzés végett.

A környező sötétségből ítélve, megérkezett. Meglepte, mennyire könnyed és átmenet nélküli volt átlendülése a jelenből a jövőbe. Semmit sem érzett az egészből. Ha a készülék pontosan működik, most valamikor este tizenegy óra tájban kell lennie. De hol?

Levette szemüvegét, hogy tisztábban lásson. Egy meghatározhatatlan, ismerősnek tetsző szag csapta meg orrát. Egyidejűleg érződött ebben a padlóbeeresztő meg a vécé bűze, némi édeskés sült karfiolkörítéssel. Hirtelen rájött. Kinyújtotta a kezét, fölismerte a fakorlátot. Hoteljének lépcsőházában volt.

Nevetni kezdett a sötétben. Kedve lett volna tüzet kiáltani, csak hogy fölébressze az egész háznépet. Tisztességes ember reflexei visszatartották ettől. Mindazonáltal túlságosan felajzotta kísérletének sikere, hogysem annyiban hagyja a dolgot. Vidám volt, mint egy gyermek, aki először használ valamilyen játékot. Egyébként is sok tekintetben gyermekien naiv és egyszerű maradt. A matematikával való kizárólagos foglalkozás aligha teszi érettebbé a szívet meg a jellemet. Elhatározta hát, hogy megtréfálja Michelet urat. Keresztülhatol az ajtaján, megcsiklandozza a talpát, megrángatja a szakállát. Micsoda remek ötlet!

Éppen nekivágott a lépcsőnek, amikor kigyulladt a lépcsőházi világítás: valaki hazajött. A fiatalember a vibrátor gombjára helyezte ujját, de még idejében ráeszmélt, hogy nincs rajta a szemüveg. Miközben sietségtől remegő kézzel igyekezett emezt a helyére illeszteni, a folyosó ajtaja kinyílt, és Saint-Menoux észrevette a lépcsőfokokat négyesével véve feléje rohanó - Saint-Menoux-t.

A látványtól elállt a lélegzete. Utcai ruhában érkező másik énje rámosolygott, örömmel, amiért őt csodálkozni látja. A találkozás nem lepte meg. Már tudott róla, hiszen idősebb volt tizenkét órával… a két Saint-Menoux rövidesen egymással szemben állt az emeletek közötti keskeny pihenőn. A lépcsőházi lámpa sárga fénnyel világította meg őket. A szkafanderes Saint-Menoux képtelen volt úrrá lenni izgalmán. Mohó szemmel leste önmagát. Levette szemüvegét, majd kesztyűjét.

A felöltős Saint-Menoux sugárzó mosollyal nézte, amint végrehajtja ezeket az általa már ismert mozdulatokat. Élvezettel hagyta, hogy vizsgálgassák. Még meg is pördült a tengelye körül, hogy minden irányból jól megmutassa magát. A szkafanderes Saint-Menoux végre magához tért.

-     Ez… hát ez te vagy - bökte ki.

-     Úgy kellene mondanod: „Hát ez én vagyok!" - válaszolt a másik.

Belebokszolt az oldalába. A szkafanderes Saint-Menoux mosolygott és visszabokszolta. Mindketten nevetni kezdtek, előbb csak szelíden, majd féktelenül, hogy a könnyük is potyogott. Nagyokat csaptak egymás vállára. Kacagásuk az egész házat betöltötte. A világítás kialudt. Kart karba öltve mentek föl a sötétben a jól ismert lépcsőn. Még egyre csukladoztak a nevetéstől. Köröttük mindenfelől tiltakozó dörömbölések rázkódtatták meg a falakat.

Amikor már egymás mellett ültek az ágy szélén, egyformán nyugtatva kezüket csontos térdükön, ráébredt, hogy végtelenül boldog: biztonságérzettel társult, meleg, szívbéli elégedettség tölti el. Ilyen örömöt tán csak gyermekkorában érzett, amikor a játszadozástól kifulladva anyja karjában keresett pihenést. Azóta sem talált olyan lényre, aki érdemes lett volna hasonló bizalomra. Most, ebben a pillanatban bukkant rá a tökéletes társra, az iker y lélekre, akit hiába keresnek az emberek. Kettejük közt semmi hazugság, semmi álszemérem. Ami pedig önzésüket illeti, nos, ebben aztán kiváltképpen osztoznak. Megcsókolta magát. Különösen hatott rá, hogy négy karjában két eleven mellét érzi. Mivel hideg volt, levetkőztek, s bebújtak a keskeny ágyba, melyet aztán kettős jelenlétük csakhamar fölmelegített. Saint-Menoux óvakodott attól, hogy bármit is mondjon. Minek? Hiszen töviről hegyire ismerte magát. Az emberek egész életük során egyre csak önmagukat keresik a nőkben és a férfiakban. Ő rátalált önmagára.

Örömük olyan erős volt, hogy ébren tartotta őket. Szerettek volna mindörökre együtt maradni. De együttlétük ideje nem léphette túl a Saint-Menoux-t kettébontó tizenkét órát. Különben másik énje eltűnnék.

Kilenc óra tájban fölkeltek. Egy szorongásos pillanat következett, amikor meg kellett állapítaniuk, melyiküknek kell a szkafandert felöltenie. Zavarba jött. Végül elmosolyodott. Egyik kezét a gyomrára tette, a másikkal pedig alteregójára mutatott.

-   Te vagy az - mondta. - Emlékszem, tegnap este Essaillonnál pörköltet vacsoráztam. Nem valami jól sikerült megemésztenem.

 

Essaillon megtörülte a száját, s megkérdezte:

-     Rájött-e azóta, miért éppen hoteljének lépcsőházába érkezett?

-     Hitemre, nem! – válaszolta Saint-Menoux, nekilátva a pörköltnek. -  Még csak föl se tettem magamnak a kérdést.

-     Úgy vélem, hogy gondolatait nem összpontosította semmire. A teste döntött. Megszokta, hogy napjában többször föl-, illetve lemegy a lépcsőn, gépiesen, anélkül, hogy szelleme közben a legcsekélyebb figyelmet is szentelné lába mozgásának. Minthogy elindulása pillanatában szelleme elkalandozott, teste belekezdett az ismerős mozgásba, s odaröpítette önt.

-     Ez bizony meglehet - mondta a fiatalember. - Holnap majd igyekszem jobban kormányozni magam.

Szórakozott volt, s alig várta, hogy eltávozhasson.

A vacsora végeztével kezet csókolt Annette-nek, megszorította a tudós hájas tenyerét, s elvonult. A metró utat végtelenül hosszúnak érezte. Az állomásról kilépve tüstént hotelje felé sietett; ott a folyosó végéig futott a sötétben, megnyomta a lépcsőházi világítás gombját, benyitott az üvegajtón, s fölemelte a fejét.

Tőle tíz lépcsőfoknyira a zöldbe öltözött Saint-Menoux elhűlve nézte, amint fölszalad.

Pierre immár másodízben élte végig önmagával való találkozásának éjjelét. Miután alteregója a múltba távozott, ő maga visszaindult a Racine-villába. Nehéz szívvel vált el önmagától. Igaz, találkozhat magával, amikor csak kedve tartja. Sajnálkozása tárgyát önmagában hordozta. Csupán azért vált ketté, hogy tökéletesebben egyesüljön. Olyan kombinációról ábrándozott, amely lehetővé tenné a számára, hogy ne csak ketten találkozzanak, ők, Saint-Menoux-k, hanem hárman, sőt tán többen is. Csoportnak látta magát, tömegnek, sokaságnak. Gondolatban önmagával népesítette be a földet. Micsoda összhang! A mennyország lehet ilyen. Isten kebelében valamennyi kiválasztott egyetlenegy lényt képez.

-     Nem menne beljebb, hé, maga égimeszelő!

Egy fekete rakott szoknyás kofa taszította arrébb hasával és keblével. Egy aktatáskás férfiú a bordái közé nyomta a könyökét. A zöld ruhás hölgy kapucnija a nyakát csiklandozta. Érezte, ahogy egy gyerekfej nyomódik a fenekéhez. A metró teli volt, akár egy fügéskosár. Még huszonhét személy szállt föl. Az utolsókat az állomási alkalmazottak nagy erejű farmozdulatokkal gyömködték a kocsiba.

Saint-Menoux a tudóssal egyetértésben elhatározta, hogy ezen a napon jelentékenyebb kiruccanást tesz a jövendőbe. Egyhónapos utazáshoz állította be a skálamutatókat, s hozzácsapott még egy fél napot, hogy éjszaka érkezzék. Alig valamivel a déli harangszó előtt indulásra készen állt.

-    Emlékezzék arra, amit az este mondtam - intette Essaillon. - Ha nem akar akárhová érkezni, iparkodjék gondolatait valamire összpontosítani.

-     Ez igen egyszerű - felelte Saint-Menoux. Ujját az indítógombra helyezte, s azon tűnődött, mire is gondolhatna. Semmi sem érdekelte különösebben. Az első kép, amely lelki szeme elé került, a Concorde tér volt. Már éppen megnyomta volna a gombot, amikor észrevette, hogy már igencsak távol jár a tértől. Az utcaköveket képzelte maga elé. Együttesük egy probléma rajzos megoldására emlékeztette, a papirosra, melyre ezt annak idején vetette, a kereskedőre, akinél e papirost vásárolta, a bolt melletti mozira, Tino Rossi arcára a plakátokon. Azon vette észre magát, hogy a „Veni, veni, veni"-t dúdolja.

Visszatért a Concorde térhez. A fiákerekről lócitromok jutottak eszébe, ezekről a trágya, a trágyáról a szántóföldek.

A képeknek ez az egymásra következése elképesztő sebességgel pergett le elméjében.

Harmadszor is a térhez és a rajta álló Obeliszkhez fordult. Az Obeliszkről a piramisokra asszociált, a piramisokról Napóleonra, Napóleonról Jozefinre, Jozefinről egy függőágyra, a függőágyról egy matrózra, a matrózról a tengerre, a tengerről az osztrigákra, az osztrigákról egy citromra.

Amikor már fogalma sem volt arról, hol tart, dühösen megnyomta a gombot.

 

Maga fölött egy, a szemüvegen keresztül igen gyér fényűnek és zöldnek látszó mennyezetet és egy erről alácsüngő csillárt pillantott meg. Ő maga feküdt. Egy önnön langyos melegében pihenő asszony illata jutott el a csuklyán keresztül is az orráig. Testét könnyű takarók borították; egy náluk alig súlyosabb fél kar nyugodott a mellén. Lassan oldalt fordította a fejét: Annette aludt mellette. Oldalára dőlve aludt, kisimult arccal, lassú lélegzettel. Két barna varkocsa arabeszket rajzolt a hímzett lepedőre. Elnyúlt teste a Pierre-éhez ért. A fiatalember érezte gömbölyű édességeit: egyik mellét a jobb karján, combját a combján. A lány aludt, bizalommal engedve el magát. Nyugalmát a csukott ajtó őrizte, a kis éjjeli lámpa pedig távol tartotta tőle a sötét álmokat. Nagy csontjaival és durva öltözékével a fiatalember olyan volt, mint valami tüske e szűzi éjszaka lágy húsában.

Minden szöveten keresztül is érezte, ahogy testét e szomszédos test langymelege, gömbölyűsége, lágy súlya átjárja és kigömbölyíti, édességgel tölti el és megduzzasztja. Szíve a roppant indulattól erősen vert. Máris tudta, hogy szereti Annette-et. Bizonyára túlságosan el volt foglalva, ezért nem vette észre korábban. Normális időkben nem törődött a szerelemmel, legföljebb a számjegyek meg az elvont alakzatok végtelen kombinációján csüggött szelleme ilyesfajta érzéssel. És amióta Essaillonnal találkozott, az a szenvedély kerítette hatalmába, mely minden másfajta szenvedélyt elfojt híveiben: a tudományos kíváncsiság. Annette iránti szerelme észrevétlen született meg benne, s íme, időn és téren át pontosan arra a helyre sodorta őt, ahol kielégülést remélhetett. Pierre úgy ítélte, hogy szíve és teste otromba bakák módjára viselkedik. Ám a boldogság, amely elárasztotta, elűzte az önvádat.

Ez egészen más volt, mint az előző éjszaka önző és meddő öröme: összehasonlíthatatlan fizikai jóérzés, mintha az ember ereiben arany csörgedeznék, mellében nap sütne…

Nap… Igen, most olyan diadalmasnak érzi magát, mint a nap az aratás fölött. S tébolyult vágy rohanja meg, hogy karjába kapja a mellette heverő, a drága, a gyöngéd, a gyümölcshöz hasonlóan gömbölyű Annette-et. De ha megmozdul, a lány fölébred, és rémülten fölsikolt…

Szerelmének ereje izmaiba áramlik, felkorbácsolja vérét, halántékát zúgatja. Füle ég. Pierre sejti, hogy ez a fül skarlátvörös. Forró keze izzad a kesztyűben. A fiatalember még pislogni sem mer. Eszét veszti az örömtől és a szégyentől. Szerelmes. Combjába görcs áll. A lány illata átjárja. Gyötrelme egyenrangú boldogságával. Az is megfordul a fejében, hogy nem illik az imádott nő ágyába csizmástul feküdni.

Annette álmodik. A tengerparton van. Egy fehér márványtorony emelkedik föl a habok közül. Körötte egy csigalépcső finom kőcsipkézete kanyarog föl a fellegekig. „Nehogy elfelejtsd a három uncia higanyvirágot" - hallja Annette édesapja szavát. A tudós szakállának arany hullámai a torony lábát nyaldossák, őrgrófnak öltözött gyermekek csapata vonul föl a lépcsőn. A három uncia ott van fönn, egészen a csúcson. Pierre ejtőernyővel leereszkedik, markában gépfegyver. „Pierre" - sóhajt a lány. Félig fölébred, kinyitja szemét. Pierre elolvad a keze alatt. Annette elnyújtózik, szétveti karját és lábát. Egész testével pihen. Jól van. Alszik…

 

Annette sóhajtására Saint-Menoux megnyomta a vibrátor gombját, amelyet előző utazásakor nem vett igénybe. A látható világ azon nyomban átalakult. Az éjjeli lámpa kerek ernyője parabolaszerűvé vált, az ágy kétszer olyan széles lett, Annette arca pedig megnyúlt, akár egy játékparkbeli tükörben. Pierre szedelőzködött, hogy fölkel. Ám ahelyett, hogy fölegyenesedett volna, keresztülhaladt az ágyon, a matrac alatt találta magát, oldalt csúszott, megállt, s végül az volt a benyomása, hogy a szoba közepén ül. Előtte, ott, ahol combjának és lábának kellett volna húzódnia, nem volt egyéb átlátszó levegőnél. Szorongva tapogatta meg magát. Kemény volt, jelenlevő. De amikor kezét a szeme elé emelte, semmi sem födte el tekintete elől a komód félig nyitott fiókját. Meg kellett hajolnia a nyilvánvaló tény előtt: nem látja magát. Essaillon megfeledkezett arról, hogy erre előre figyelmeztesse. Neki magának kellett volna kitalálnia: a szemüveg azt az időt mutatja neki, ahol ő maga nincs, így hát nem közvetítheti hozzá a saját képét.

Amikor föl akart kelni, hogy járjon, félig belesüppedt a padlóba, majd lassan visszaemelkedett a mennyezetig, amelyben a feje rögvest el is tűnt. Nem volt súlya e tőle idegen világban. Pusztán izmainak lendülete vetette jobbra-balra, föl-le, anélkül, hogy bármin is megtámaszkodhatott volna. Sokáig hasztalanul vergődött, míg meg nem tanulta, hogyan kell kormányoznia magát. Ha lépésre emelte a lábát, emezt a lendület felrántotta, hogy Pierre forogni kezdett, mint szélmalom a fuvalomban. Úgy kellett összeszedegetnie a tagjait; aztán kinyújtózott, s békaügetésben hatolt keresztül a falakon…

Apránkint hozzászokott az újfajta mozgási technikához meg a különös érzéshez, hogy szilárd, meleg, kezével kitapintható, ám szeme számára nem létező teste van. Nagyjából már sikerült oda jutnia, ahová szándékozott. Előrevetette egyik tagját, s hagyta, hadd vigye a lendület, amelyet nem fékez semmi. Egyetlen karmozdulat szellemházak egész során röpítette keresztül.

A legelső olyan mozdulat után, amely elragadta, megkönnyebbült, hogy ismét kinn van az éjszakában. Nem látta ugyan önmagát, de legalább nem látott mást sem. Semmiben sem ütött el akármelyik párizsitól, aki lámpa nélkül rója az elsötétített várost. Legföljebb annyi különbség volt köztük, hogy ő nem eshetett el, és nem üthette meg magát. Az éjszaka nem tartogatott a részére meglepetést, s nem állíthatott az útjába semminemű akadályt. Az anyagi világ az ő számára elvesztette minden halmazállapotát.

A fény láttán az volt a benyomása, hogy egy kétágú fényszóró vetítette film képei közt bolyong, a vibrátor annyira eltorzította a dolgok külalakját.

Most már elkezdhette szemügyre venni a környezetét. Tojásforma párokat látott átlátszó ágyakban kapálózni. A mennyezeten keresztül lépett be egy parányi, alagsori mulatóba, melynek terjedelmét a falait borító tükrök buzgón iparkodtak megsokszorozni. Egy asztal kellős közepén ereszkedett alá, s megállt. Bal combja alighanem egy pezsgősvödröt szelt át, jobb keze pedig egy részeg férfi vértolulásos koponyájába lógott. A harsogva röhögő, berúgott lány szája pontosan a mája tájékán helyezkedett el. Pierre láthatatlanul és tömören állt egy látható és ellenállás nélküli világegyetem közepén.

Úgy tetszett neki, hogy valamiféle furcsa tárgyat lát a tükörben. Odaszögezve tekintetét, döbbenten észlelte, hogy egy szempár az, tőle kétlépésnyire, arc nélküli két szem, akkorák, mint egy-egy tükörtojás, két kerek szem, szemöldökkel és az orcák kezdetével.

Lassan odalépett. A szemek is lassan közeledtek, úgy lebegve a térben, mint két holdhal az akváriumban. Saint-Menoux hátán végigszaladt a hideg. Ezernyi kétely rendítette meg benne a racionális bizonyosságokat. Vajon e szempár egy test iszonyatos maradványa, valamely kárhozott lélek, valamely rém vagy démon formája-e, melyet a meghökkentő készülék láthatóvá tett halandó szeme számára? Vajon mióta, miféle mennyet vagy poklot keresve, milyen irtózatos büntetésre ítélten bolyonghat a térben?

Saint-Menoux szinte megdermedt a borzalomtól. A nem e világi birodalom nagy rejtélyébe botlott. A szempár, miután arca magasságában megállapodott, őt figyelte. Pierre kis híján felordított. Ellentétben a körötte nyüzsgő elevenekkel, akik képtelenek voltak őt észrevenni, ez a két fantomszerű szembogár látta őt, s a kimondhatatlan döbbenet és undor kifejezésével nézett a szemébe.

Hát ennyire csúnya, ilyen szánalmas ő? Mintha nyomorult lelkének legmélyéig átjárta volna ez a tekintet. Ismét azt a nyomasztó rettegést fedezte föl magában, amely gyermekkorában fojtogatta, mikor először kellett megnyitnia lelkét a gyóntató előtt. Kibuggyantak a könnyei. Ugyanezeket a könnyeket meglátta a lebegő szempárban. Megkönnyebbülten, minden átmenet nélkül hahotázni kezdett. Megértette. Kacsintott a bal szemével. Szemben a jobb szem becsukódott. Pierre fújt egyet, s lehülyézte magát. A tulajdon szemét verte vissza a tükör, szemét, ezt a számára egyedül látható testrészét, hiszen emennek képe mindkét irányban keresztülhatol a szemüvegen!

Nagyot sóhajtott. Megtalálta lelki egyensúlyát. Semmi talány. Még mit is képzelt volna? Csupán a tudomány számít… Boldog volt, hogy végre megpillantja magát, akármilyen keveset lát is magából. A kerek szemek mosolyogtak.

Majdnem megfeledkezett a helyről, ahol tartózkodik. Ismét körülnézett. A korhelyek fakó ábrázata megsokszorozódott a tükrökben, s lengedezett, mint megannyi hólyag a szélben. A fények kialudtak. Pucér énekesnő riszálkodott halotthalványan egy fényszóró pászmájában. Összemosódó szavakat zokogott. Köldöke akkora volt, mint egy száj. A zsibongó homályban a vacsorázók tömege vihogott és rágcsált.

Saint-Menoux lassan odébbállt, áthaladt a fénynyalábon (persze meg nem zavarva), majd a tükrön, egy edényes polcon, a mosogató szennylevén, egy boltíven, egy sötét pincén, több méternyi föld- és betonrétegen, minekutána egy fedett metróállomáson találta magát. Befordult egy üres, baljóslatú, két, burátlan villanykörte megvilágította folyosóra. A vágányon szerelvény kattogott el. Ötszáz összepréselt ember száguldott keresztül ezen az elhagyatott világon. Egy sertésnél magasabb patkány tűnt el valamiféle tűlyukban. A föld alól Saint-Menoux egyetlen rugaszkodással egy polgári ház ormáig lendült. Menet közben egy javakorabeli asszonyt látott, amint megszámlálja kanalait, s két sonka közé fekszik le. Férje lábujjhegyen osont ki a szomszéd szobából, fölsettenkedett a már becsavart hajú szobalányhoz, s egy szelet hideg borjúsülttel fizette ki. Az utazó továbblebbent. Igen: lebegett a térben, olykor lábbal fölfelé, olykor hasmánt, egyszer szőrpamatként összegombolyodva, egyszer meg szétterpeszkedve, mint afféle kóválygó madár. Fejest ugrott a háromszorosan kulcsra zárt szobákba, s megleste az embereket, amint pózaikat elhagyva, igaz valójukban mutatkoznak meg. A magános férfiak és nők, valamint az egymás előtt immár esztendők óta nem titkolózó házaspárok gyanútlanul vetkőztek le a láthatatlan tanú előtt. Meglehet, hogy a vibrátor csúnyábbaknak - idomtalanoknak, beesetteknek, dagadtaknak, színteleneknek - mutatta őket annál, mint amilyenek valójában voltak, de Saint-Menoux apránként megfeledkezett szemüvegéről, s nem tett különbséget látvány és valóság között. Látta, ahogy a szürke fehérnemű lekerül a szürke testekről; látta lemeztelenedni a sovány, torz combokat és a dudorodó köldökű, püffedt hasakat. A lábakat kék foltok tarkították. Irdatlan keblek hömpölyögtek, (mint kutyák a Szajnán, mások, laposabbak, szinte a földön kúsztak. Elgörbült körmű nagyujjak hemzsegtek az ágyak alatt; csontos karok tárultak széjjel és csukódtak össze, könyökükkel a falat veszélyeztetve; zöldes hajzatok ragacsos nyúlványai terültek a párnákra; lecsüngő kezek túrtak szőrzetbozótokba, s érintettek fonnyadt ágyékokat. A fűszeresné, mielőtt nyugovóra tért volna, fölhígította a borát, minden csomag kávéból kiszedett két zsömlenagyságú szemet, minden kiló cukorból három kockát.

Pierre a város másik végébe ment. Egyik falról a másikra szökkent a holdfény nem járta utcákon, hagyva, hadd vigye a lendület kivilágított és sötét szobákon keresztül. Látta, amint bolyhos szőnyegű, selyemfüggönyös lakásokban szaténpongyolás szellemalakok a tükrük előtt levetve szépségüket, ráncos hassal és pattanásos arccal fekszenek le. A nagy bérkaszárnyákban, ahol a szegények összezsúfolódnak, elcsigázott családanyák számlálgatták krumplijukat, s vágták áttetsző szeletkékre a másnapi kenyeret.

A polgároknál és a nyomorultaknál ugyanazzal az ólmos fáradtsággal találkozott. Férfiak és nők egyazon pilledt mozdulattal oltották el az utolsó lámpát, s nyúltak el az éjszakában. A kenyérkeresetbe, gazdagságba, nyomorba, elvesztegetett napokba, túl rövid időbe, kósza reményekbe, feleségbe, férjbe, főnökökbe, gyönyörökbe, kínokba való beletörődés súlya lehengerelte ezeket a heverő, horkoló, fogukat csikorgató, groteszk pózokba facsarodó és elernyedő testeket, amelyek mindazonáltal egyetlen pillanatra sem voltak képesek megtalálni békéjüket.

Pierre megfeledkezett Annette kedves szobájáról: az emberiséget fedezte föl. Élvezte utazását; az emberek - fivérei - fölé hajolt. Némelykor, egy-egy kalyiba mocskában vagy egy-egy gazdag otthonbéli bölcső fényűző fagyában, békés gyermekarcra bukkant. Hosszan időzött e csodák fölött, azon tűnődve, hogyan is válhatnak ily szép ígéretek semmivé.

A vibrátor csak kevés gyermeket csúfított el. Ez utóbbiak némelyike máris apja bűneihez hasonlított. A legtöbb gyermek azonban új lényként hatott. Gyermeknek megmaradni, vajon ez-e a boldogság nagy titka? Saint-Menoux most értette meg, mekkora fába vágta a fejszéjét Essaillonnal együtt. Kétség fogta el, vajon tehet-e valamit is az emberekért.

Szimatolgatva haladt keresztül egy kórtermen. Nem érzett semmit. Attól kezdve, hogy megnyomta a háromszögű gombot, el volt vágva a külvilág szagaitól. A szagingerek általában nemigen foglalkoztatták. Most hiányuk juttatta eszébe őket, mint ahogyan a sótlan étel is fölidézi a sónak olyan eledelekben való jelenlétét, amelyekben a sóíz föl sem tűnik.

Sem a putrinak, ahol hatan aludtak, sem az éji szélben fürdő utcának, sem az elhagyatott vizeldének, amelynek csöveiben szörcsögött a bennük rekedt víz, sem a kokott levetette kombinénak nem volt szaga. S nem volt ennek a gyötrődések zajaival teli teremnek sem, amelyet most lebegő lépteivel keresztülszelt. Az ágyakat a vibrátor szinte egyetlen összefüggő láncolattá forrasztotta. Az éjjeli mécs sivár fénye összeszabdalt tagok és kráterszerű tályogok kirakatát világította meg. Gézkígyók közt fuldoklott egy-egy élet maradványa, vattacsomók fojtották el a végső sóhajokat. A szájpeckek mögül sikolyok hallatszottak, nyögések áradata kelt, meg a hajnali haldoklók hörgése. Mindezek a sebesültek, e rothadó testűek, akik egyszerre kapálóztak a baj meg az orvosság ellen, és úgy ordítottak, hogy hangjuktól a halál is megrémült, s akik alkalmasint csak úgy onthatták az éter- és dögbűzt, szagtalanok maradtak, akár valamely lidérces álom.

Egy üvegfalú fülkében, fehér kupacként terülve el egy széken, aludt az ügyeletes nővér; kezében fecskendő, bajsza alatt mosoly.

A borzasztóan kimerült Saint-Menoux úgy határozott, hogy eleget látott. Visszalibbent az utcára. A kocsiút közepén kikapcsolta a vibrátort, s fenékre huppant. Az éjszaka hidege pofon csapta. Egy kanálisból meleg gőz gomolygott elő. Bűzét a fiatalember örömmel szívta be. A hátsó fertályát dörzsölgetve föltápászkodott. Talpa alatt ropogott a zúzmara. A felhőket elfújta a szél. A csillagfényben derengő házak ismét átlátszatlan tömbökké álltak. Saint-Menoux megfogott egy lámpaoszlopot, amelynek ormán sápkóros villanykörte pislákolt. Kesztyűjén keresztül is érezte az öntöttvas fagyát, szilárdságát. A szegényes fény megvilágította csizmáját, zöld combját, hasát, mellét, s ez utóbbin a villámzár csillogó csíkját. Rámosolygott újra meglelt testére, fölemelte a kezét, s szétterpesztett ujjait, mint bábokat kezdte sugárzó szeme előtt mozgatni. A fagyott talajon léptek csikorogtak. Tőle háromméternyire két rendőrőrszem jelent meg. Pierre-ből kirobbant a nevetés. A járőr tagjainak földbe gyökerezett a lábuk a méltatlankodástól. Nevetni a kijárási tilalom alatt! Rásípoltak, és feléje lódultak, de csak puszta levegőt értek.

 

Saint-Menoux óvatosan elhallgatta Essaillon és lánya előtt, hogy az utóbbinak bebújt az ágyába. Elbeszélte, miként utazott át a városon, panaszkodott, hogy szemüvege meg a hallószerkezet eltorzítja a világ képét és hangjait. Migrén kínozta; a szeme egészen bedagadt tőle. A füle váltig zúgott. A fiatalember nyugtatókat vett be, s tíz óra hosszat aludt. Kipihenten ébredt, s immár képes volt levonni a kísérlet tanulságát.

- Oktalan kalandba bocsátkozunk - mondta a tudósnak. - Nyilvánvaló, hogy nincs mód megszabadítanunk ezeket az embereket nyomorúságaiktól.

-     Értsük meg egymást - vágott közbe türelmetlenül Essaillon. - Nem gondolok az emberek megváltására, sem pedig arra, hogy valamennyivel elkerültessem maga kovácsolta gyötrelmeit. De esetleg mindnyájuknak megtakaríthatunk néhány nagy közös csapást. Megtesszük, amit tehetünk. Nem vagyunk a jóisten.

Saint-Menoux szívesen hagyta magát meggyőzni. Az étkezés végén jártak. Essaillon az élvezettől szemét lehunyva hajtott föl egy jókora pohár konyakot. Pierre egy kortyócskányit ivott, félrenyelt, köhögött, lila lett.

-     Megismerni! Megismerni! Ez a mi első feladatunk - kiáltott föl líraian a nyomorék.

-     Önnek nemsokára új szemüvege és fejlettebb hallókészüléke lesz. Kóstolja meg inkább ezt a szilvalikőrt! Csodálatos, és talán nem kaparja úgy a torkát. Folytatni kell a kísérleteket, össze kell szoknia, mégpedig maradéktalanul, a gépezettel, s mihamar jó nagyot ugrani a jövendőbe. Mielőbb tudni szeretném, mi lesz ükunokáink ükunokáinak sorsa.

Saint-Menoux rendkívül komolyan hallgatta és nézte a vele szemben ülő tudóst. Még sosem látta ennyire kövérnek. Pocakja a szó szoros értelmében a vállánál kezdődött, s szinte vízszintesre emelte a szakállát. A fény hátulról világította meg Essaillont, néhány átlátszó kis szőke pihécskét fedett föl a kobakja tetején, s keresztülhatolt enyhén elálló, gömbölyded, formás, párnás fülein, amelyek úgy buktak ki a szakáll habjaiból, mint két világító tengeri kagyló.

Annette Pierre jobbján ült. A fiatalember, alig mert a lány felé pillantani. Inkább a szégyenérzetre emlékezett, mintsem a boldogságra. A legszívesebben elfelejtette volna az egészet, csak bajt hoz a fejére. Hogyan is szerethetné őt ez a szép, üde lány? Tudatában volt annak, hogy ő maga csupa csont és bőr, hogy színtelen pillájú kicsiny szemében, lapos és fakó, csökönyösen homlokába hulló kóchajában nincs semmi csábító, hogy arcszínét inkább betegesnek, mintsem kicsattanónak lehet mondani, hogy egészében kissé torz figura ő, s nevetségesen hórihorgas. Szerette volna, ha a fejét húsz centivel lejjebb csavarhatja. Annette éppen csak hogy a melléig ért.

Sántikálva baktatott a laboratóriumba. A csizma feltörte a lábát, vízhólyag keletkezett rajta. Annette áttolta tikkadtan emésztő apját. Fenntartás nélküli nyíltsággal nézett Pierre-re, míg emez belebújt a szkafanderbe. Ha a fiatalember egy kicsit magabiztosabb és kevésbé naiv, e pillantásoktól jókedvre hangolódhatott volna.

A lány nem olvasott regényeket. Talán sosem látta leírva a „szerelem" szót. Apja tanítványaként már abban az életkorban, amelyet a gyermekek játszadozással töltenek, ugyancsak előrehaladt tudományos tanulmányaiban, s ezekkel éppolyan örömmel foglalkozott, akárha játékok volnának. Számára a laboratórium jelentette a tündérmeséket. Az ő szemében a világ realitása nem tetszett megdönthetetlennek. Túlontúl sok dolgot látott átalakulni édesapja varázsujjai alatt; látta, hogyan tágul vagy szűkül az idő, miként tűnnek el, térnek vissza, változnak meg élete díszletei. A rendkívüliség volt élete normális közege.

A mindennapos csodák e világa megőrizte szellemének gyermeki üdeségét, miközben szíve és teste virágba szökkent. A tudós nemigen törődött azzal, hogy az élet törvényeire oktassa. Tavasza elérkezvén, a lány nem igyekezett legyűrni a lángolást, amelyet a természet szított föl benne.

Ama Tremplin-le-Haut-beli éjszakán egy harmadik személy lépett be a különös világegyetembe, melyben addig kettesben élt apjával: egy csatakos bakajelmezbe bújt, kétbalkezes fiatalember. Annette biztos ösztönnel érezte meg benne a melegszívű, kedves embert. A noelit révén jócskán meghosszabbított két esztendő során, amelyet tőle távol töltött, minduntalan e sápadt, langaléta fiúra, közös titkaik tudójára gondolt. Türelmetlenül várta a pillanatot, amikor viszontláthatja. Édesapja nem vette észre, hogy lánya kinőtt a gyerekkorból…

A nevetést, amellyel Saint-Menoux-t köszöntötte, az öröm diktálta. A fiatalembernek sejtelme sem volt erről. Őt csak a tudós szavai érdekelték.

Anélkül, hogy pontosan megfogalmazta volna, mit is vár, a lány tisztában volt vele: az bekövetkezik. Talán a karjába zárja a fiú? Annette meg sem kísérelte elképzelni Pierre majdani szavait. Bizonyára félszeg mozdulatokat tesz majd… a lány egyelőre beérte a várakozás boldogságával. Majd csak kinyílik a fiú szeme, majd csak észreveszi őt maga mellett…

-   Azt kell elérnie, kis Pierre-em - szólt Essaillon -, hogy képes legyen kormányozni magát. Ehhez pedig tudnia kell, hogy mi az, ami elragadja. Elkészült? Rajta hát!

Saint-Menoux-t az első alkalommal a lába, másodjára a szíve indította útjára. A fiatalember azt kívánta, hogy harmadik nekirugaszkodásakor a feje vezesse. Megkísérelte, hogy elvonatkoztasson testétől és érzéseitől, s ne legyen egyéb gondolkodó lénynél. A fej, csakis a fej! Az volt a benyomása, hogy a semmi előtt áll.

Akkor indult útnak, amikor éppen átbillenőben volt a szándékos gondolat tökéletes hiányából a legnyakatekertebb képzettársítások szédítő' forgatagába.

Nyomban fölismerte érkezésének helyét. Negyven döbbent arc meredt rá, negyven szőkén vagy barnán serkedő bajszú, pattanásos kamasz arca. ő maga a fekete táblánál állt, a Philippe-Auguste gimnáziumban, matematikaórán, a saját osztályában, ahová Essaillon megjövetele óta nem tette be a lábát.

Tizennyolc éves korban az ember semmin sem csodálkozik. A zöld fantom, amely itt termett, alakja, nagy feje, görnyedt háta és horpadt mellkasa révén fölöttébb hasonlított az eltűnt tanár karikatúrájára, melyet a matekos Alberés (üres óráiban rajzoló) oly igen népszerűvé tett. Az első meghökkenést a téboly követte. A fiúk föl-le csapkodták padjuk felhajtóját, majd ütemesen kezdték énekelni: „Éljen a fantom! Éljen a fantom!" Az új, félénk helyettesítő tanár pisszegve iparkodott helyreállítani a rendet, de senki sem ügyelt rá. Alberés, más néven a Perpignani Menő, fölállt a padjára, s szónoklatba fogott, úgy ropogtatva az r-eket, mint a sódert. A száját végül egy tintatartó tömte be. A helyettes tanár felpattant, föltépte az ajtót, és segítségért sietett. Könyvek és füzetek röpködtek keresztül-kasul az osztályban. A negyven diák az akadályokon átgázolva rohanta meg a jelenést, amelynek fején közben egy mértankönyv kötött ki.

Pierre-nek éppen csak annyi ideje maradt, hogy bekapcsolja a vibrátort. A tankönyv átszelte a testét, s a padlóra esett, tompa puffanással, amelyet csalódott moraj követett. Az ajtót felrántották. Egy csapatnyi árnyék kúszott a katedráig. Saint-Menoux a torzulat ellenére is fölismerte az igazgatót, a tanulmányi vezetőt, a gazdasági igazgatót, a gondnokot, valamint a pedellust, akit a helyettes tanár követett. Emez annyira reszketett, hogy körvonalai egészen elmosódtak.

A fejesek bevonulására az ifjúság förgetege elült, visszahúzódott odvaiba. Saint-Menoux-t meglepte, mennyire lehangolja a jó magaviselet e visszatérte. Megint nebulónak érezte magát. Ugyanaz a játékinger, amely már első kísérletekor is elfogta, most ismét követelőzően elhatalmasodott rajta. A katedrára lebbent, s kikapcsolta a vibrátort.

Az osztályban kitört az őrjöngés, amikor az ifjak meglátták, hogy a zöld fantom lehajol, felkapja a tanulmányi igazgató parókáját, letörli vele a táblára rótt ábrákat, s nagy betűkkel fölírja: „Éljen a szabadság!" Minekutána a szellem összefonta a karjait a mellén, s eloszlott.

Erre a negyven kamasz örömittas kurjongatások közepett fölborogatta a padokat, körülvette a hivatalos személyeket, rájuk vetette magát, levetkőztette őket, s az ablakon hajigálta ki a ruhadarabokat.

A fantom újra megjelent az ajtónyílásban, s odaintett: „Gyertek!" Az áradat nekilódult. Kicsik és nagyok valamennyien, a pockoktól a végzősökig levetették gátlásaikat, a büntetéstől való félelmüket, a vizsgaszorongást, ledöntötték és porrá zúzták a belső válaszfalakat.

A gimnázium immár nem volt egyéb, mint irdatlan gálya, mely a szabadságát újra meglelt tízezer gyerek dühödt örömétől fortyog. A pucér igazgató bokázott az élen. A tetőzet elröpült, a falak megrengtek, ledőltek. Az öröm elömlött a városon. Ez volt a tavasz első napja.

 

Essaillon gondterheltnek mutatkozott Saint-Menoux újabb elbeszélése hallatán.

-     Ön komolytalan! - hányta a fiatalember szemére. - A szkafander a kutatóeszköze legyen, ne pedig játékszer vagy a mások életének oktalan felbolygatására szolgáló alkalmatosság. Kétségtelen: önnek még többször bele kell avatkoznia az emberek életébe. Vajon nem ez a legfontosabb célunk? De azon kell lennie, hogy boldoggá tegye az embereket, nem pedig azon, hogy szórakoztassa őket. Ez egyáltalán nem ugyanaz…

A vidámságnak az a pici lángocskája, melyet Pierre Annette szemében látott táncolni, teljesen hatástalanná tette az öregúr prédikációját. A fiatalember mégsem mondhatta magát elégedettnek. Megint egyszer úgy indult útnak, hogy azt sem tudta, hová-merre. Úgy látszott, hogy csakugyan a feje ragadta magával. Még oda is vezette, ahol dolgozni szokott. Hanem az akarata ebben nem játszott közre.

Újabb, hasonlóan eredménytelen kísérleteket hajtott végre. Ezek, eleddig még előtte is rejtett nyalánksága folytán, egy csokoládékereskedő titkos raktárába vezették, majd két újabb alkalommal Annette ágyába, mely szerencsére mindkétszer üres volt, meg a vécére, ahová a vizelési inger vezérelte.

-     Fölöslegesnek tartom, hogy tovább folytassam a közeljövőbe való kalandozásokat - közölte Essaillonnal. - Szokásaim, szükségleteim odaláncolnak a magam idejéhez meg a szomszédos időhöz. Talán megszabadulhatok tőlük, ha teketóriázás nélkül száz évet ugrom előre. Holnap elmegyek a 2042-es esztendőbe.

-     Ne… ne… - ellenkezett némileg habozva a tudós. - Ne 2042-be, hanem 2052-be.

Rózsaszínű koponyája elpirult, füle lángolt.

-     Miért ez a tízévnyi ráadás? - kérdezte meglepetten Saint-Menoux.

-     Hogy miért? Megmondom.

A kövér férfiú visszanyerte biztonságát. Beletúrt szakállába, s mellénye belső zsebéből előhúzott egy könyvecskét. Megfakult aranyozás díszítette a kortól foltos borjúbőr kötést. Pierre a kötet fölé hajolt. Essaillon ezt a 113. oldalon ütötte föl, s ujjával egy versszakra bökött.

-     Nostradamus jóslatai. Olvassa ezt a négysorost!

Saint-Menoux az alábbiakat olvasta:

 

Mikoron Vénusz Mars mellé terül,

Az Vízöntőnek csapja kimerül.

Az hatalmas ház lángnyelvekbe dűl,

Kakas halván ing sem leszen mezül.

 

-     „Mikoron Vénusz Mars mellé terül", ez az asztrológia szerint vitathatatlanul a 2052-es esztendőre utal. A többi verssor iszonyatos eseményekkel rémít bennünket. A kakas itt Franciaországot vagy talán az emberiséget jelenti. „Ing sem leszen mezül…" A mezítlen ember! Hallja? Mi történhet szerencsétlen unokáinkkal, hogy pőrén maradnak? Nincs kedve megtudni?

Saint-Menoux nem mert kifejezést adni ámulatának. Hogyan veheti komolyan ez a zseniális ember az efféle gyerekségeket?

-     Egyébiránt Szent Olívia jövendölése megegyezik emezzel — folytatta a rokkant. - A 2052-es esztendőben a forrásnak, amely a háborút és a békét jelzi, újólag meg kell erednie, s még abban az órában elapadnia. És a szent hozzáfűzi, hogy soha többé meg nem ered aztán. Vajon ez lenne az egyetemes béke?

-     Hm! - vélekedett az ifjú tanár. - Ezt ugyancsak valószínűtlennek tartom!

Pierre meglepődött, hogy a 2052-es évben a Sacré-Coeur lábához érkezik. A lépcsősor alján találta magát. Előtte magasodtak a jól ismert kupolák változatlan sziluettjei. A kupolák színe megsötétült. A fehér követ az a piszkos árnyalat födte, amely Párizs valamennyi középületét megfesti. Saint-Menoux megfordult, hogy egy pillantást vessen a nagyvárosra. Párizs eltűnt.

Helyén lapos betontérséget látott a döbbent fiatalember. Itt-ott néhány kisebb építmény állott; kívülük igen sok ovális, kétemeletes ház nagyságú, áttetsző, színezett anyagból épült objektum tűnt föl. Minden ilyen roppant tojás körül egy-egy óriási csavarféleség csigamenetei tekergőztek. Némely effajta építmény a talpán állt, akárcsak Kolumbusz Kristóf tojása, de a legtöbbjük felborulva hevert, s ezek közül is sok darabokban. Saint-Menoux kiváltképpen a tájék kihaltságát furcsállotta. Egyetlen élőlény sem mutatkozott. Ujját a vibrátor gombján tartva, eltűnésre készen közelítette meg az objektumok legközelebbikét. Heves, rendkívül meleg szél akadályozta az előrehaladásban. Csak meggörnyedve bírt járni. Izzadni kezdett. A nap trópusi hőséget árasztott. Saint-Menoux odaért az óriási tojáshoz. Emez az oldalán hevert kettéhasadva. Olybá tűnt, mintha a sztratoszférából zuhant volna alá. Egy megérzés hasított a fiatal tanár elméjébe: ez itt egy repülőtér, a csavarvonalas tojásfélék pedig az új repülőgépek. De micsoda katasztrófa következtében zuhanhattak le mindazok, amelyeknek roncsait maga előtt látta?

A gép átlátszó törzsén keresztül több emberi lényt pillantott meg; élénk színű kezeslábasokba öltözötten nyúltak el a repülő belsejében, a karosszéria vagy a motor roncsain, a halál önfeledt pózaiban. A gép hasadékain rothadásszag szüremlett ki. Saint-Menoux elszörnyedve, minden ízében megrendülve iszkolt el. Azért jött-e ilyen messzire a jövőbe, hogy csak tetemekkel találkozzék? E napsütötte térség csöndjét pusztán a szél dühödt sziszegése verte föl. Téli öltözetében és gyapjúszkafanderében az ifjú tanár úgy érezte, megsül. Úgy döntött, hogy elhagyja a forró betonlapályt. Levette szemüvegét, s hunyorogni kezdett a vakító fénytől. Amikor már ismét jobban látott, észrevette, hogy a repülőteret magas üvegoszlopokon nyugvó mellvéd keríti körül. Tízpercnyi járással megközelítette az oszlopok vonalát. Az utolsó métereket futva tette meg, átdugta a fejét két pillér között, s elszédült. Az ég közepén találta magát.

Nagyon mélyen alatta terült el Párizs tetőinek végtelenje, ugyanaz á szürke tenger, mint amilyet az Eiffel-torony csúcsáról azelőtt is látott. A főváros alig változott egy évszázad alatt. Néhány nagy, nyílegyenes sugárút szelte keresztül a parányi házak halmazait. Nyugaton, délen és keleten egy-egy akkora felhőkarcoló állt, hogy huszadik századi New York-i társaik elbújhattak volna mellettük. Mindebből Saint-Menoux arra következtetett, hogy ő maga is egy, a Montmartre-on emelt hasonló épület tetején van. Az építészek megőrizték a Sacré-Coeurt, fölrakták a roppant építmény ormára.

Saint-Menoux a lábánál elterülő fővárosra szögezte a távcsövét. Az, amit látott, megerősítette abbeli meggyőződésében, hogy valamiféle rendkívüli katasztrófa történt. A sugárutakat mozdulatlan autók sora lepte. A Szajnán az áramlás bárkákat, uszályokat és vontatókat terelt össze a hídpilléreknél. Igen sok repülőgép a városra hullott, keresztültörve a tetőket, kibelezve a házakat.

A legsötétebb, napfény nem érte utcákat figyelve, Saint-Menoux végre ugyanolyan kezeslábasokba öltözött embereket látott mozogni, mint amilyeneket a gépbeliek viseltek. Szoknyákat keresett, amíg rá nem jött, hogy a nők ugyanazt az öltözéket hordják, mint a férfiak. Ez a ruházat némileg hasonlított az ő szkafanderére. Arra gondolt, hogy különösebb feltűnés nélkül elvegyülhet a tömegben.

Egy teleobjektívvel ellátott kamera segítségével néhány filmfelvételt készített Párizsról. Visszatért egy ép repülőgéphez, filmre vette ezt csakúgy, mint egy másik gép roncsait, egy halott ruházatának részleteit, valamint a tetőről látható panorámát.

Amíg azon törte a fejét, hogyan ereszkedik le innét, a szél szárnyán égésszag és félrevert harangok kongása érkezett hozzá. Saint-Menoux visszatért a terasz peremére. A bulvárokat borító autóoszlopok felől hatalmas lángok törtek föl. Ezeket a szél rácsapta a házakra, melyek egész városnegyednyi tömbökben gyulladtak ki. A füst már őhozzá is eljutott. A fiatalember a felhőkarcoló lába felé terjeszkedő tűzvészre szögezte felvevőgépét. Megrendülten gondolt azokra a szerencsétlen emberi lényekre, akik elevenen sülnek meg e parázstengerben. Émelyítő füstfelhők lepték el az eget. Szikrák hullottak Pierre-re, azzal fenyegetve, hogy kiégetik öltözékét. Egész Párizs lángokban állt. A fiatalember már-már fuldokolva tette föl szemüvegét, s nyomta meg a visszatérítő gombot.

Essaillon, akit már rágott a türelmetlenség, a laboratóriumban várta. Pierre még sápadtan számolt be a látottakról. A nyomorék görcsösen markolta széke karfáját, majd megrántotta a szakállát.

-     Egek! Mennyire szerettem volna önnel lenni! - mormogta.

-     Most már értem, miért éppen a felhőkarcoló teraszára érkeztem meg - mondta Saint-Menoux. - A kíváncsiság lódított utamra. Olyan helyre vezérelt, ahonnan mindent láthattam.

-     Ön nem látott mindent. Meg kell tudni, mi történt. Ön visszatér oda. Vigyen magával több filmtekercset, Ön…

-     Fáradt vagyok - vetette ellene Saint-Menoux. - Enni akarok és aludni. Ha megengedi, a következő utazást holnapra halasztjuk.

-    Bocsásson meg - szólt sóhajtva a kövér ember. - Persze, pihennie kell.

Következő útjain Saint-Menoux új eszközhöz folyamodott, sajnálkozva, amiért nem gondolt rá előbb. Voltak vidéki felvételei, továbbá Franciaország és idegen nemzetek városait ábrázoló képeslapjai. Minden induláskor megnézett közülük egyet, s elméjébe véste a képet. Ily módon végre sikerült kormányoznia magát. A szélrózsa minden irányában bejárta a földgolyót, s megállapíthatta, hogy a rettenetes katasztrófa minden zugára lecsapott. Amerika, Ázsia, Ausztrália és Európa a lángoknak, az éhínségnek és a pestis legkülönbözőbb változatainak martaléka lett. A halál mindenütt ezernyi alakban hajszolta a menekülő embereket.

Sokáig tartott, amíg Pierre megtudta, mi idézte elő a katasztrófát. Még Franciaországban sem értette ugyanis a menekülők beszédét. Valahányszor egy-egy könyvre vagy eldobott újságra lelt, ezekben változatlan, éppen csak néhány új technikai szakkifejezéssel bővült francia nyelvet talált. Az elhangzó szavakat hallgatva azonban az volt a benyomása, hogy külföldön jár. A beszélt nyelv teljesen elütött az írottól. De mintha Szajna megye városainak romjai közt, a lángba borult orosz sztyeppén és a dél-amerikai négerek szájából ugyanazokat a szavakat hallotta volna.

Tekintve, hogy több európai nyelven is értett, Essaillon segítségével - hiszen ez utóbbinak híven beszámolt a hallott mondatokról - apránkint pedzeni kezdte az új nyelvezetet.

Roppant mérvű és tömeges népességkeveredés, hadseregmozdulat, munkaerő-vándorlás, emigráció és deportálás mehetett végbe egy évszázad alatt. A nemzeti nyelvek összevegyültek, s egyetlen közös nyelvezetté lettek. Emez valamennyi nyelvből egyaránt kölcsönözte szavait, amelyek immár egy leegyszerűsített mondattant követtek. Minden nyelv a szelleméből leginkább fakadó szókinccsel járult hozzá a közös nyelvhez: a francia a konyhai és szerelmi kifejezésekkel, a német a filozófiaiakkal, technikaiakkal és hadászatiakkal, az angol a kereskedelmiekkel, az olasz a felsőfokokkal. A szláv nyelvek sokmássalhangzós káromkodások tekintélyes választékát szolgáltatták.

A régi szavak hangtani lényegükre zsugorodtak. E hangfejlődést csak meggyorsította, hogy az új európai nyelvet nem lehet leírni. Ugyanazt a szótagot, amelyet egy spanyol, egy francia, egy angol, egy orosz vagy egy német körülbelül egyformán ejtett ki, ugyanők öt, igencsak különböző módon jegyezték volna le.

Saint-Menoux ezzel magyarázta azt a tényt, hogy mindabban, ami írásos kifejezés, a régi francia nyelv megmaradt. A Föld minden lakójának ismernie kellett saját, lassacskán holttá váló nemzeti nyelvét, a világszerte terjedő-növekvő új kifejezésmód pedig, az élő szervezetek módjára, szüntelenül új sejtekkel cserélte föl a kihulló régieket.

A jelek szerint pusztán az ázsiai nyelvek maradtak ki e keveredésből.

Végre egy napon Saint-Menoux megértette, hogyan omolhatott össze ilyen rövid idő alatt egy több évezredes fejlődésre épült civilizáció, s hogyan adhatta át helyét a káosznak és a pusztulásnak. Fölfedezéséről beszámolt Essaillonnak. Az elektromosság egyetlen szempillantás alatt eltűnt!

- Azt kell hinnem, valamiféle előérzet sugallatára vetettem el a gondolatot, hogy elektromosságot alkalmazzak ahhoz a készülékhez, amelyet ön az övén visel! - jegyezte meg a tudós. - Ha nem így történik, ön sosem térhetett volna vissza a 2052-es évből.

Saint-Menoux megborzadt. Látta magát, amint elhagyatottan áll e géplelkétől egy csapásra megfosztott világ közepén, a leállt motorok, holt városok, mezítlen emberek gyűrűjében. Megint csak fölmérte, micsoda veszedelmeket rejtenek kutatóútjai. De egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy fölhagyjon velük.

Akárcsak Essaillon, ő is mielőbb tudni szerette volna, mivé lesznek a kataklizmát túlélő emberek. Az anyagi fejlődés szemlátomást nem hozta meg sem békéjüket, sem boldogságukat. A gépek nélküli világ boldogabb lesz-e majd? De vajon hányan ússzák meg a katasztrófát, s a földkerekség melyik részén találhatók ezek?

Saint-Menoux egy képes újságból kivágott tömegfelvételhez folyamodott. Együvé gyülekezett, fölemelt fejű, elnyíló szájú, megrökönyödött férfiak és nők tolongtak a fényképen a láthatárig, s bámultak valamit a levegőben.

Pierre nem kételkedett abban, hogy a nyüzsgő életnek ez a felidézése eljuttatja a megmenekültekhez.

Egy szürke, sajátságos köd, egy, a látását alig néhány méterre korlátozó, száraz köd kellős közepébe érkezett. A napnak, amely úgy sütött, mint egy nagy olvasztókemence torka, s amelyet a fiatalember óriásinak látott, udvara volt. A forró levegőbe egy fa meresztette kopár ágait. Az utazó fülébe folyamatos, vízesésmorajra emlékeztető zaj hatolt. Pierre csaknem elvesztette egyensúlyát: a talaj besüppedt a talpa alatt. Odapillantott. Csizmája egy félig szétoszlott tetem mellébe mélyedt. Milliárdnyi fölvert légy dongta körül. Irtózattal ébredt rá a köd természetére. Nem volt egyéb ez a felhő, mint kerengő, a láthatárt eltakaró legyek mérhetetlen sokasága. A számtalan légydongás együttese zúgott vízesésként, az reszkettette meg a levegőt. Kegyetlen, nyúlós bűz fortyogott a nap alatt. Pierre, akinek gégéje elszorult, megnyomta a vibrátor gombját. Abban a minutumban időn kívüli, kicsiny világegyetemébe zárult. Gyönyörűséggel töltötte el, hogy pusztán önnön testének langy- melege övezi; cimpái semmit sem éreztek a noelit kámforos szagán kívül. Hanem a bűz emléke még ott maradt orrlikában. Néhány percig tartott, amíg egy kissé kifújta magát. A pokoli hőség úgy sütött keresztül rajta, hogy őt nem érte.

Egy szélroham letépte az utolsó összeaszalódott leveleket, amelyek még a fa koronáján remegtek, örvényeket vájt a rovarok vastag falába, s egy pillanatra megnyitotta a tekintet előtt az utat a horizontig. Pierre egy halottakkal borított síkság közepén találta magát. A hullákon egész légyszőnyeg zsibongott, vastag, világító, mozgó kéreg, amelybe szünet nélkül újabb és újabb falánk állatok olvadtak bele. Az erős szél elült, a vastag levegő ismét körülzárta Saint-Menoux-t. A moraj újra kelt, hatalmasan.

A vibrátor új alkatrészei torzítás nélkül közvetítették a képeket és zajokat. Essaillon az új, színezetlen szemüveget olyan prizmarendszerrel toldotta meg, amely lehetővé tette Pierre számára, hogy önmagát éppolyan jól lássa, mint a külső tárgyakat. Az egészet négy keresztbe futó szíj rögzítette az utazó fején. A tökéletesített fülhallgatók és az előzőekhez képest háromszoros súlyú keresők fárasztóbbak voltak a korábbiaknál.

A fiatalembernek sehogy sem sikerült kilábalnia náthájából, amely már-már homloküreg-gyulladássá fajult. Kiváló doktorok több ízben tanácsolták neki kamaszkora óta, hogy vetesse ki garat- és torokmanduláit, s hogy élve az alkalommal, szabaduljon meg egyszersmind vakbelétől is. De Saint-Menoux inkább orrot fújt.

Talán e nyálkahártya-gyulladás következménye lehetett, hogy még nagy gyakorlata ellenére sem viselte el megszakítás nélkül a vibrátort másfél óránál tovább. Ritkán is esett meg, hogy ilyen sokáig kellett volna használnia. Elég volt azonban néhány percre kikapcsolnia, s máris könnyebben lélegzett.

Végső pillantást vetve maga köré, megértette, hogy semmi keresnivalója ezen a helyen. Ő eleveneket kutatott. A sokaság képe a halottak sokaságához vezette el… Nem maradt hátra más, mint hogy visszatérjen a laboratóriumba, s másfajta impulzus révén jusson el az épségben maradiakhoz.

A csuklyán keresztül megcsippentette az orrát, s készült, hogy leállítja a vibrátort, mielőtt megnyomná a visszatérítő gombot. De aggódva hagyta félbe a mozdulatot. Éppen egy légyraj szelte keresztül a kéziét…

Helyzete a mindenséget áthatolhatóvá tette a számára, ám egyúttal őt magát is átjárhatóvá tette mindennek. Az első napon, hogy kipróbálta a tökéletesített szemüveget, nem éppen szorongás nélkül nyomult bele a falakba és bútorokba, melyek éppolyan masszívaknak tetszettek neki, mint a tulajdon teste. Amikor először látta egy fotel karfáját a mellébe mélyedni, ugyanazt az indulati sokkot kapta, akárha lándzsa ütötte volna keresztül. Később hozzászokott, hogy különválassza idegi reflexeit látási érzeteitől. A továbbiak során még örömét is lelte abban, hogy eljátszadozzék e látszatokkal, például eggyé vegyüljön egy fatörzzsel, s karját az ágak közt égnek nyújtva lássa, amint virágos hajtások sarjadnak minden ujjából.

Ha el akarta kerülni a katasztrófát, ugyancsak ügyelnie kellett, hogy egyedül maradjon, s hogy ne legyen a testében semmiféle tárgy, amikor leállítja a vibrátort. Képzelhető, milyen károkat szenvedett volna szervezete, ha Pierre egy széktámla vagy akár csak egy orgonacsokor körül foglalja el újra rendes helyét az időben…

Mozdulatát ezért szakította félbe. A legyek a testén szálltak keresztül. A fiatalember látta, amint a combjából, a hasából, a tenyeréből villannak elő, egyesével vagy csapatostul. A belei tájékán hemzsegtek, a fülei közt dönögtek.

Feltétlenül el kellett távolodnia e rovarok lepte helytől, mielőtt visszanyeri jelen idejű állapotát. Különben ott állna telitömve a húsába és csontjaiba tokosodott, a vérkeringésébe jutott állatkákkal, ami a rövid úton való elhalálozással volna egyértelmű, a mérgezés vagy embólia révén bekövetkező véggel, vagy a hirtelen halállal, ha valamelyik bolyhos dögevő történetesen a kisagy lágyrészébe vagy valamely életfontosságú idegbe szorulna.

Pierre valamilyen útjelzőt keresett, hogy ahhoz igazítsa járását. De a láthatárt mindenfelé elfödte a rovarok mozgó köde, melynek egyhangú szürkeségébe a nap néha szivárványos lángokat lövellt. Az ifjú tudós nem látott egyebet, mint a vas mennybolt őrölte kiszáradt fa tragikus gesztusát. A véletlenre bízta hát a dolgot, s jobb felé indult. Olyan sebesen haladt, amennyire csak lehetett, mind a négy végtagjával hajtva magát előre; légyhullámokon sodródott, és sehol sem bukkant egyetlen liter olyan levegőre, mely ne tartalmazott volna legalább száz rovart.

Már keservesen bánta, hogy gondolkodás nélkül a vibrátorra bízta magát. De sopánkodásra nem volt idő. Sietnie kellett. Feketéllő hullanyájával a lapály a végtelenbe nyúlt. Az állatok förtelmes nyüzsgése olykor széthasadt, fölfedve egy-egy öltözet élénk színét vagy egy-egy vigyorgó ábrázatot, amelyet a fogsor és az orrcsont szinte keresztüldöfött. A sokmilliárdnyi örvénylő szárny által fölkavart levegő úgy vibrált és nyüszített, mintha bolondok adnának hegedűkoncertet. Pierre, aki már hallucinált, érezte, hogy a fáradtság összesajtolja a fejét. Halántéka lüktetni kezdett a migréntől és a félelemtől. Egyenesen előreevezett, s minden porcikáját légyfelhők járták át meg át, eleven, dongó, a rothadt atmoszférába meghitten elegyedő záporként.

Egy ötlete támadt. Megszabadulhat a rovaroktól, ha függőlegesen halad. Imádkozó pózba emelte a kezét, s angyalmozdulatokkal fölfelé kezdett szállni, lágyan mozgatva roppant tagjait. Kimondhatatlan örömmel látta, hogy a legyek ritkulnak. Zúgásuk gyöngébb, távolibb lett, összevegyült a migrénével. Pierre elérte a fellegek magasságát. Egyedül lebegett az azúrban. Nagyon mélyen alatta olyan volt a föld, mintha az égalj körívéig fodrozódó szürke ködfátyol lepné. A fiatalember a háromszögű gombra helyezte az ujját. Másodszor is valami ösztönféle mentette meg. A vibrátort kikapcsolnia annyi, mint kőként zuhanni le és zúzódni össze a talajon, rovarokat és rothadt húst fröccsentve széjjel. Folytatnia kell útját…

Ismét a sivár földre pillant. Mintha igen-igen messze füst szállna az ég felé. Megint belefog lepke-, gombolyag-, magocska-, szitakötőszerű lebegésébe. Látása már elhomályosul. A rettegés elszorítja a szívét. Attól tart, hogy elájul, hogy magához se tér, hogy mindörökre a kék levegőég vándora marad, a századok fölött függőben hagyott nevetséges fantom, míg csak készüléke föl nem mondja a szolgálatot, s haló porának könnyű gomolyait le nem ejti egy új civilizációra. Tágra nyitja, majd becsukja szemét, az után hunyorogni kezd, hogy néhány másodpercre megint tisztábban láthasson. A füst alól végre elébe tárulnak egy hatalmas város romjai. A tűzvésztől megfeketedett falak egy kiszáradt folyómedret szegélyeznek, ameddig csak a szem ellát.

Pierre-ben föléled a remény. A fiatalember óvatosan újra leereszkedik, belegázol a rovarok tengerébe, eléri az első házakat. Minthogy ezekkel együtt lakóik is hamuvá égtek, a légy itt kevesebb. Az elcsigázott utazó végül is rálel egy, a szörnyű bestiáktól mentes árnyékos zugra. Mélyet sóhajt, kezével lágyan végigsimít a fején. Koponyáját egy kalapács hasítja minden szívverésnél szilánkokra; a duzzadt szemek szinte szétreccsentik üregüket.

A fiatalember megáll, visszafojtja lélegzetét, fülel. Hallja, amint a szíve úgy döng, mint a nagydob. Hasából éles hangú ének nyöszörgi föl magas céjét a fejébe. Arcából egy parányi legyecske, egy ragyogó kis arany- Zöld csöpp pattan ki, három habozó kört ír le, majd eltűnik a vállában. Pierre megrázkódik, vitustáncot jár, ismét megmerevedik: a légy valahol a combjában zümmög. A fiatalember fölugrik a levegőbe, bakugrásokat végez, rátelepszik egy romos falra. Hallja, hogy a kis dallam föl- és leszáll, pörög a mellében. Pierre most hamu és szénné égett kövek rakásaiba veti magát. Mihelyt újra megáll, hallja, amint a pokoli féreg a húsán és a csontjain keresztül röpdös…

Az utazó már hörög. Vérpatakocska folyik el a szeme előtt. Pierre az ég felé szökik, kétségbeesett erőfeszítéssel próbál meg továbbra is látni. A folyó mellett megkésett tűzvész lángol. Az ifjú tudós minden maradék erejét összeszedi, hogy megközelíthesse. Hasmánt ér céljához. A feje tök, léggömb, székesegyház nagyságúra dagadt. Íme, a tűz. Tátott szájjal veti bele magát, hempereg a légörvényekben. Nevet, üvölt az örömtől, elképzeli a förtelmes dögöt, amint szétreccsen és ropog a tisztító lángban. A tűz túloldalán megpihen, visszafojtja lélegzetét. Az öröm elhagyja, iszonyat fogja el. Reszket. Egyik halántékától a másikig, az egyik égalj tói a másikig, a bordái közt, a holt városban, az egész világon, meggyötört testében, mindenütt ott berreg és zümmög a légy, s fittyet hány rá. A fiatalember már nem tudja, meg- bolondult-e vagy jól hall. Feje mindjárt túlterjed az ég gömbjén, s szétrobban a végtelenben. Annette arca jelenik meg előtte. Föltekert varkocsai úgy ragyognak, mint két fekete nap. A szél a tüzet a fiatalember felé hajtja. Emezt füstörvény szeli keresztül. Nem bírja tovább. Ez az utolsó pillanat. Két hüvelykujjával egymás után lenyomja a két gombot…

 

A laboratóriumban összerogyott. Essaillon letette a kémcsöveit, kezét a szakállába törülte, s beszólította a nőket.

Egy tudósban sosem huny ki teljesen a megfigyelés képessége, bármilyenek legyenek is a körülmények. Szenvedései és delíriuma ellenére Saint-Menoux félig öntudatlanul is észrevette a füstöt, amely őt a vibrátor kikapcsolása pillanatában keresztülszelte.

Most éppen csak annyi ideje maradt, hogy elmotyogja: „Szénmonoxid", azzal elájult.

Essaillon jócskán megcsapolta a vérét, s szintetikus, az Annette-ével életessé tett vért öntött az ereibe. Pierre három napig feketét vizelt. A lepedők a bőre puszta érintésétől bepiszkolódtak. Amikor ágyát kinyitották, füstölt szalonna szaga csapta meg az orrukat. A nyomorék rendkívüli tudományos felkészültsége végül is úrrá lett a mérgezésen, de a náthával nem bírt.

A fák már rügyeztek, amikor Pierre elhagyta az ágyat. Bőrébe hosszú, nagy, szürke sávok ették bele magukat. Szeme és haja megfeketült.

A virágzó kert siettette lábadozását. Esténként, amikor levetkőzött, néha álmatagon nézegette könyökhajlatát, ahol Annette vére beléje ömlött, s csontos ujjaival megsimogatta a bőrt, amely e csodának már semmiféle nyomát nem őrizte. Amint e lassú napok teltével mindjobban éledezett, a lány képe apránként ismét teljesen eluralkodott rajta. Zsibbadt szelleme szabadjára engedte érzéseit. Egy heverőn fekve, miközben keze a frissen sarjadt fűbe csüngött, félig hunyt szemhéja alatta látta Annette-et, ahogy lejön a kertbe vezető lépcsőn, két kézzel tartva egy csészét, amelyben valamiféle finom gyógylé gőzölög. Pierre alvást tettetve behunyta a szemét, hogy hallhassa a kavicson közelgő lépteket, érezhesse az arca fölé hajló arcot. Megvárta, míg a lány lágyan, hívogató-becézőn a nevén szólítja. Hagyta, hogy még meg is ismételje, csak aztán nyitotta föl szemét, amelynek szivárványhártyája naponta mind nagyobb körfelületen nyerte vissza lenvirágszínét. S már nem is, mert többé a lányra tekinteni. Az keresztbe vetett lábbal ült le melléje a pázsit sárga és fehér virágai közé. Szigorúan ügyelt arra, hogy a fiatalember fenékig ürítse a csészét. Ha Pierre megkockáztatott egy mozdulatot az irányában, nem riadt meg, de nem is biztatta.

Nem tudta, hogyan szokás a félénk fiúk hóna alá nyúlni. Egyszerű volt, mint egy gyümölcs.

Abban a mértékben, ahogy a napok múltak, Pierre egyre közelebb érezte magát a lányhoz. Május hava a vége felé járt, s a tavasz serkentőleg hatott rá. Egy este, amikor sehogy sem bírt elaludni, megesküdött magának, hogy másnap megmondja a lánynak… Megmondja? Micsodát? Forgolódni kezdett az ágyban. De nehéz is ez! Vajon az ő szájából nem hatnak-e majd groteszkül a gyöngéd szavak? „Szeretek, szeretlek, szeret-e?"

-    Én kis Pierre-em - szólalt meg Essaillon a reggelinél -, hát, íme, meggyógyult. Újabb utazását már előkészítettem. Azt hiszem, nekivághat, mihelyt megitta a tejeskávéját.

Leporolta a szakállát. Bezárkóztak a laboratóriumba. Saint-Menoux-nak meglehetősen kusza emléke maradt legutóbbi expedíciójáról. Bármilyen veszélyek leselkedjenek is rá, ezek már sehogyan sem állíthatják meg. Az ifjú tudós lelkesülten vett részt a nagy vállalkozásban. Az előadás, amelyet most a kövér ember tartott neki, visszalendítette a cselekvés mezejére. Érzelmi tervei elhalványultak. Szinte meg is könnyebbült attól, hogy el kell napolnia őket.

Magára öltötte a szkafandert. A 3000. éven túlra kellett mennie, fölkutatni a nagy kataklizma túlélőit.

Másnap egy évszázadnyit továbbhaladt. Azután két, három, öt évszázadnyit. Azon, amit látott és a rokkantnak jelentett, mindketten annyira elhűltek, hogy közösen elhatározták: gigantikus ugrást tesznek előre, hogy tüstént bizonyosságot szerezzenek távoli unokáik sorsáról.

Valóban, noha az elektromosság megszűnt, s a gépi civilizáció véget ért, egy új erő született; alkalmazását megtanulva, az emberiség akkora fejlődésen ment át, hogy a két férfi szinte nem is, mert belegondolni, hová is torkollik.

Amikor Saint-Menoux ezen a napon megnyomta az indítógombot, tudta, hogy százezer éves útra megy.

Az előző estén nullás géppel lenyíratta a haját, mert a gyökerénél fehéren nőtt ki újra, minélfogva Pierre külseje olyan lett, mint egy festett hajú, magát elhanyagoló vénasszonyé.